Választás Amerikában: keveset árult el Kamala Harris a külpolitikájáról

Három térségre biztosan figyelnie kellene elnökként

Kamala Harris, az Egyesült Államok alelnöke és a demokraták elnökjelöltje 2024. augusztus 16-án. Fotó: AFP/Allison Joyce

A hatalom és a jog keveréke 

Kamala Harris külpolitikája a hatalom és a jog keveréke – írta a The Week. A The Washington Post pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az alelnökök nem külpolitikát alakítanak ki, hanem segítenek megvalósítani az elnök jövőképét. Ez volt Harris szerepe Joe Biden elnök alatt az elmúlt négy évben. Most azonban egy olyan külpolitikai menetrend felvázolására készül, amely „egyszerre kínálja a folytonosságot a Biden-adminisztrációval és a fejlődést ott, ahol politikája elmaradt”. Barack Obama, Donald Trump és Joe Biden kormányait egy közös külpolitikai vágy osztotta meg: kiszabadulni a Közel-Kelet ingoványából, és az amerikaiak figyelmét a Kínával való rivalizálásra irányítani.

A republikánus és a demokrata párt külpolitikusai még az ördögien polarizált Washingtonban is nagyrészt egyetértenek abban, hogy az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója katasztrófa volt, és hogy az Egyesült Államoknak csökkentenie kell részvételét a régió viszályaiban – tette le a voksát az amerikai külpolitika jövőbeli lavírozását illetően a The Atlantis.

A rossz zsaru szerepét vitte eddig

Harris közelmúltbeli izraeli látogatása, amikor Biden elnökkel együtt Netanjahu izraeli miniszterelnökkel tárgyalt és úgy nyilatkozott: „nem hunyhatunk szemet a gázaiak szenvedése láttán”, mindenesetre sokatmondó. Harris tulajdonképpen már ezzel is kritizálta Izraelt. Akik Biden és Harris külpolitikai megnyilvánulásait figyelik, úgy láthatják, hogy a „jó zsaru” Biden mellett Harris következetesen a „rossz zsaru” szerepét viszi. Más lesz a helyzet akkor, amikor nem lesz mellette „jó zsaru”, mert meg kell tanulnia az engedékenyebb hangnemet is – akár Oroszországgal kapcsolatban. Más kérdés, hogy Harristől inkább azt várják szavazói, hogy legyen kemény kezű Oroszországgal szemben. Ugyanakkor a háború novemberi állását ma még nem ismerve nehéz lenne eldönteni most, milyen tónus lenne a leginkább megfelelő akkor – a tengerentúlról nézve.

Kamala Harris külpolitikája egyelőre azonban valószínűleg kemény marad Oroszországgal és Kínával szemben, és »megdorgálja« Izrael Gázába irányuló segélykezelését 

– hívta fel a figyelmet a Politico.

Az indo–csendes-óceáni térség szerepe fontos

A CBNC is úgy látja, hogy Harris külpolitikai tevékenysége leginkább azt sugallja: Kínára, az indo–csendes-óceáni térségre kell összpontosítani. A lap szerint az alelnök elnökként valószínűleg prioritásként kezelné a Kína elleni fellépést és az indiai csendes-óceáni térségben a partnerségek megerősítését. Szembe kellene ugyanis néznie azzal, hogy az Egyesült Államok indo–csendes-óceáni hatalom. A régió a Csendes-óceán partvonalától az Indiai-óceánig húzódik, s a világ népességének több mint felének, közel kétharmadának ad otthont.

Az elkövetkező években pedig, mivel a régió a globális gazdasági növekedés kétharmadát hajtja, befolyása csak növekedni fog – ahogyan jelentősége is az Egyesült Államok számára. Kína esetlegesen növekvő befolyásának ellensúlyozására, a regionális agresszió megelőzésére 

Kamala Harrisnak ki kellene terjesztenie az amerikai katonai jelenlétet a térségben, esetleg új védelmi megállapodásokat kellene kötnie

– miközben a Közel-Keletről nem biztos, hogy megkapná ugyanazt a viszontámogatást, amelyet az Egyesült Államok eddig megszokott.

„Kína inkább Harrist vagy inkább Trumpot szereti?” – tette fel a kérdést a Foreign Affairs. Donald Trump elnöksége „sokkal konfrontatívabb megközelítést” mutatott Pekinggel kapcsolatban, és Biden politikája nagyjából ugyanezt az irányvonalat követte, tükrözve azt a kétpárti konszenzust, hogy Kínát „most fő ellenfélként kell kezelni”. Egyébként Kínával kapcsolatban Trump és Harris „stratégiailag következetes”.

Az orosz–ukrán háború kezelése

Miközben szakértők azt találgatják, hogyan is nézne ki egy Harris-kormányzat, a Demokrata Párt kormányzószervezete, a Demokrata Nemzeti Bizottság nemrégiben kiadott politikai platformja Európát a külügyekkel foglalkozó fejezetének élén szerepelteti. A sorrendnek persze nem feltétlenül kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de a felütés a szövetségekről szól, amelyek az orosz–ukrán háború tükrében lényegesen fontosabbnak tűnhetnek, mint békésebb időkben. Ezeket a szövetségeket nincs is miért háborgatnia Harrisnak. 

Esetleges elnökké válása után ugyanakkor – ha a háború akkor még folyna – valószínűleg nem elégedhetne meg Kamala Harris azzal, amivel Biden, azaz hogy segítsen Ukrajnának megvédeni a szuverenitását, hogy megőrizze az egységet az Egyesült Államok transzatlanti szövetségeiben, s nem utolsósorban, hogy megakadályozza a konfliktus elfajulását, a közvetlen ütközést Oroszországgal.

Mivel pedig harciasabb hozzáállást Ukrajna kapcsán az amerikai társadalom valószínűleg nem tolerálna, Harrisnak olyan oroszpolitikát kellene folytatnia – akár tetszik ez neki, akár nem –, amellyel arcvesztés nélkül csökkentheti azt a kezdetben nagy, de azóta már magától is csökkenőben lévő lendületet, amellyel az Egyesült Államok a világ csendőre akar lenni Ukrajnában is. Eddig eljutni azonban nem lenne könnyű, a demokraták voksaiért ugyanis Harrisnak fizetnie kell. Szavazói pedig elvárják, hogy továbbra is ismételje a mantrát: az Oroszország jelentette fenyegetés meghaladja az ukrajnai agressziós háborút, mert az orosz–ukrán háborúban megmutatkozik Észak-Korea, Irán és Kína azon erőfeszítése is, hogy megtámadják a szabadságot szerte a világon.

Kamala Harrisnak tehát – ha elnökként lenne egyáltalán hangsúlyos vagy legalább némileg érzékelhető változás a külpolitikájában Bidenéhez képest – először is időre lenne szüksége. Időre ahhoz, hogy átmentse, ami menthető, és kidobja, amire nincs szükség – már ha jól szeretné végezni a dolgát.

Borítókép: Kamala Harris, az Egyesült Államok alelnöke és a demokraták elnökjelöltje 2024. augusztus 16-án (Fotó: AFP/Allison Joyce)