George Beebe: Nem a katonai megoldás az egyetlen út

Az Egyesült Államoknak ki kell igazítania a külpolitikáját, hogy olyan irányt kövessen, amely udvariasabb és szorosabban kapcsolódik a legfontosabb nemzeti érdekeihez – mondta a lapunknak adott interjúban George Beebe egykori hírszerzési elemző, politikai elemző és diplomata, a washingtoni székhelyű Quincy Intézet Nagy stratégia program igazgatója. Szerinte nem arra kell törekedni, hogy más országokat liberális, nyugati típusú demokráciákká változtasson, aminek a megvalósítását tőlük várja.

George Beebe, a Quincy Intézet Nagy Stratégia Program igazgatója Fotó: Magyar Külügyi Intézet

– Több mint két évtizedet töltött a kormányban hírszerzési elemzőként, diplomataként és politikai tanácsadóként, többek között a CIA kötelékében. Most a Nagy stratégia program igazgatója a Quincy Intézetnél. Pontosan mivel foglalkoznak?

– Nos, röviden úgy fogalmaznék, hogy a Quincy Intézet egy viszonylag új szellemi műhely, ami körülbelül öt éve indult. A célja, hogy népszerűsítse az amerikai külpolitikát, nagyobb realizmust és visszafogottságot hirdetve. Állítsuk helyre azt, ami ma egy elveszett művészetnek is nevezhető az amerikai külpolitikában, nevezetesen a diplomáciát, és ismerjük fel, hogy a katonai megoldás nem az egyetlen eszköz, amire az Egyesült Államoknak támaszkodnia kell a világban.

Ennek érdekében stratégiai koncepciókat dolgozunk ki, hogy leküzdjük azokat az erőket, amelyek folyamatosan militarizálják az Egyesült Államokat a világgal való kapcsolataiban. De ahhoz, hogy hatékony külpolitikát folytassunk, ezeket az elképzeléseket párosítani kell a diplomáciai erőfeszítéseinkkel.

Mi tagadás, ezt a nagyszabású stratégiai programot én irányítom. Úgy is hívjuk, hogy Nagy stratégia.

– Az Egyesült Államok is nagyon erős és ezt időnként szereti meg is mutatni. Elmondaná, milyen eszközöket lehet alkalmazni az önök által kidolgozott stratégiai koncepciók során a militarizáció elkerülése érdekében?

– Úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok a hidegháború vége óta nagyon gyakran támaszkodott a katonai eszközökre külpolitikai céljai előmozdítása érdekében. A katonai műveletek többsége, amelyekben közvetlenül és közvetve részt vettünk, nem bizonyult sikeresnek. Nem értük el azokat a célokat, amelyeket magunk elé tűztünk, és valójában azt hiszem, hogy néhány váratlan, ellenkező hatást is okoztak, ami tényleg ártott az amerikai külpolitikának, az amerikai biztonságnak. Tehát az egyik dolog, amit a nagyszabású stratégiai programunkban próbálunk elérni, az a kiegyensúlyozottság a célok között, amelyet az Egyesült Államok követ, és a képességek között, amelyeket rendelkezésünkre állnak a megvalósításukhoz.

Úgy gondolom, hogy amikor többet próbálunk csinálni a világban, mint amire valójában képesek vagyunk, a nagyszabású stratégiánk hiteltelenné válik. Akkor ugyanis nem történik más, mint hogy belekerülünk az úgynevezett „örökké tartó háborúkba”, amelyeket aztán nem tudunk sikeresen befejezni. Ennek kapcsán nagy költségvetési hiányokat is tapasztalunk, mert sokkal többet költünk, mint amit fenntartható módon lehetne.

Tehát hiszek abban, hogy az Egyesült Államoknak ki kell igazítania a külpolitikáját, hogy olyan irányt kövessen, amely udvariasabb és szorosabban kapcsolódik az országunk legfontosabb nemzeti érdekeihez. Nem arra kell törekedni, hogy más országokat liberális, nyugati típusú demokráciákká változtassunk, aminek a megvalósítását tőlük várjuk. A legjobban ugyanis akkor tudják ezt megtenni, ha saját kezdeményezésből teszik, nem pedig az Egyesült Államok politikai és katonai nyomására.

– Mennyire tartja fontosnak a politika az olyan intézetek véleményét, mint az öné az Egyesült Államokban?

– A Quincy Intézet hatása egyre nagyobb. A mi nézőpontunk ugyanakkor még mindig kisebbségi nézőpont Washingtonban. Azt hiszem, Washington többsége továbbra is nagyon elkötelezett amellett, hogy katonai eszközökre támaszkodjon elsődleges megoldásként a világban felmerülő problémák kezelésében. Erre lehet gondolni, amikor azt halljuk, hogy az amerikai adminisztráció tisztviselői az érdekeinket úgy határozzák meg, mint a jó és a gonosz közötti keresztes hadjárat vezetését, a világot demokratikus és autoriter államokra osztva, amelyek mindig konfliktusban állnak egymással. Ez arra utal, hogy még mindig ragaszkodunk olyan elképzelésekhez, amelyek a hidegháború vége óta tapasztaltakhoz vezettek, ezek a különböző, örökké tartó háborúk, a más országok belső átalakítására tett erőfeszítések. Ezt abba kell hagynunk, ha úgy tetszik, ebből a merev állásból el kell mozdulnunk.

Úgy gondolom, hogy a Quincy Intézet által képviselt visszafogottság és realizmus hangja egyre nagyobb figyelmet kap az Egyesült Államokban. Ez részben tükröződik a választási vitákban, amelyeket látunk azok között, akik egy Amerika-centrikus, visszafogottabb, kevésbé ambiciózus megközelítésről érvelnek a világban, amely jobban illeszkedik egy multipoláris világrendhez. Nyilvánvaló, hogy a világ egyre multipolárisabbá válik, ilyen helyzetben az Egyesült Államok lesz egypólusú hatalom.

Kiegyensúlyozottságra, hatalmi egyensúlyra kell törekednünk a világban, ahol ezek a különböző pólusok egy kiegyensúlyozott helyzetben működnek, amelyben mindannyian jól érezzük magunkat. Úgy gondolom, hogy egyre többen fel fogják ismerni ezt a valóságot az Egyesült Államokban, ami egy új valóság, de a jövőnk ez.

– Világszerte háborúk dúlnak és egyre nagyobb a feszültség. Ezek közül melyeket tartja a legveszélyesebbnek, illetve melyek megoldását tartja a legsürgetőbbnek?

– A legnagyobb kihívások, amelyekkel a világban szembenézünk, a nagyhatalmi konfliktusokat érintik. Ez jelenleg Ukrajnában zajlik. E konfliktus egyik aspektusa a Oroszország és Ukrajna közötti kétoldalú kapcsolatra vonatkozik, de a konfliktus nagyobb és veszélyesebb része Oroszország és a Nyugat, Oroszország és a NATO, Oroszország és az Egyesült Államok közötti, tágabb geopolitikai feszültség. Ez részben a hidegháború végének befejezetlen része, mivel soha nem tudtunk olyan biztonsági rendet kialakítani Európában, amely magában foglalta Oroszországot, és amelyben Oroszország ne lenne kívülálló.

Ebben a konfliktusban az Egyesült Államok jelenleg nem közvetlenül vesz részt, legalábbis nem katonai erőkkel a földön, aktívan harcolva Ukrajnában, de jelentős a veszélye annak, hogy a háború közvetlen katonai konfliktussá eszkalálódhat Oroszország és az Egyesült Államok között.

A másik potenciális nagyhatalmi konfliktus a növekvő rivalizálás az Egyesült Államok és Kína között. Ez egy olyan helyzet, amivel az Egyesült Államoknak még nem kellett szembenéznie története során. A hidegháború alatt az Egyesült Államok a Szovjetunióval nézett szembe, amely katonai szempontból egyenrangú volt, de gazdaságilag gyenge. A szovjet gazdaság hatalmas volt a katonai ipar szempontjából, de nem tudott virágzó polgári gazdaságot létrehozni. Nem volt technológiai riválisa az Egyesült Államok gazdaságának, és nem volt integrálva a világba se. A szovjet gazdaság pedig, a Varsói Szerződés államaival együtt, önellátó volt. Inkább külön akarták tartani magukat a világ többi gazdaságától, mint integrálódni abba. Ez azonban nem igaz Kínára, hiszen katonailag  és gazdaságilag is egyre inkább egyenrangúvá válik az Egyesült Államokkal. Kína egyre inkább az Oroszországgal való partnerségben működik együtt az Egyesült Államok ellen, ez pedig számunkra precedens nélküli a történelmünkben. A hidegháború alatt – különösen Nixon elnök alatt –, amikor nyitottunk Kína felé, jobbak voltak a kapcsolatok Kínával és a Szovjetunióval, mint amilyenek közöttük léteztek. Ez ma már nem igaz. Tehát egy sokat változott, más geopolitikai kihívással nézünk most szembe, miközben sokkal nehezebb helyzetben vagyunk. Ráadásul csak most kezdünk el gondolkodni arról, hogyan is lehet ezzel megbirkózni.

– Mit gondol, a balti államok (Észtország, Litvánia, Lettország) vagy akár Finnország miért rettegnek az orosz medvétől?

– Mindannyian szenvedtek valós katonai agressziót Moszkvától. A balti államok esetében meghódították őket, és akaratuk ellenére beolvadtak a Szovjetunióba. Finnországot is megtámadta a Szovjetunió, és Helsinki jelentős területet veszített, rákényszerült egy semlegességi szerződés aláírására, egy finnizált helyzetre. Szóval nyilvánvaló, hogy ezekből a történelmi előzményekből adódóan aggódnak az orosz szándékok miatt.

– Mi a véleménye a milliárdos fegyverek Ukrajnába küldéséről? És mit gondol a nagy hatótávolságú rakéták nyugati politikusok által sokat hangoztatott, orosz területen történő bevetéséről?

– A nagy hatótávolságú rakéták Ukrajnának való átadása és annak engedélyezése, hogy mélyen orosz területre csapásokat mérhessenek, potenciálisan nagyon veszélyes helyzetet teremt. Az oroszok világosan jelezték, hogy ezt úgy tekintenék, hogy a NATO háborús helyzetbe kerül Oroszországgal. Ezek a rakéták ugyanis a nyugati támogatástól függenek. A nyugati műholdas irányítás, a tereptérképező szoftver, ezek csak az Egyesült Államoktól származhatnak. Így az oroszok ezt részükről vörös vonalnak tekintik. Kétlem, hogy a válaszlépés nukleáris fegyverek bevetése lenne, de úgy gondolom, hogy az oroszoknak tennie kell valamit ezen körülmények között, ha a Nyugat eldönti, hogy biztosítani és engedélyezni akarja ezeket a nagy hatótávolságú eszközöket. Az oroszoknak ebben a helyzetben kell úgy kell eljárniuk, hogy alátámasszák a fenyegetéseiket, különben a jövőben nem foglalkozunk velük komolyan. Nem hiszem, hogy ezzel hajlandók lennének szembenézni. Tehát úgy gondolom, hogy ez egy nagyon veszélyes helyzet. Az pedig nagyon kevés, amit ezek a nagy hatótávolságú csapások katonai szempontból Ukrajna helyzetében ténylegesen megváltoztatnának Oroszországgal szemben a csatatéren.

Borítókép: George Beebe, a Quincy Intézet Nagy stratégia program igazgatója (Fotó: Magyar Külügyi Intézet)