Orosz–ukrán háború: mindennapi tragédiákkal küzdenek az ukrán nők

Több mint négy éve dörögnek a fegyverek a szomszédunkban, és bár a frontvonalak olykor távolinak tűnhetnek, a szenvedés és a kilátástalanság itt van a kertek alatt. A lerombolt otthonoktól az ideiglenes szállásokig ukrán nők ezrei vívják a maguk csendes, de annál embert próbálóbb harcát. Nemcsak a gyász és a félelem az osztályrészük, hanem a puszta túlélésért folytatott küzdelem a mindennapok romjai között az orosz–ukrán háború során.

Illusztráció Fotó: DMYTRO SMOLIENKO Forrás: NurPhoto

A háború nem válogat, és kegyetlen logikája szerint éppen azokat sújtja leginkább, akik a békés hétköznapok megteremtésén fáradoztak. Vira története, aki a Kijev melletti Borogyankában élt férjével, fájdalmasan ismerős lehet sokaknak, akik látták már, hogyan foszlik semmivé egy élet munkája pillanatok alatt. A házaspár éppen a házfelújítás végére ért volna, amikor a totális invázió mindent megváltoztatott. Egyetlen becsapódó lövedék elég volt ahhoz, hogy otthonuk lakhatatlanná váljon, ők pedig menekülni kényszerüljenek, hátrahagyva mindazt, amit két kezükkel, verejtékes munkával építettek fel.

A háború sebei nem gyógyulnak be nyomtalanul sem a falakon, sem az ukrán nők lelkeiben. Illusztráció (Fotó: AFP)

Azt, hogy egyáltalán visszatérhettek saját közösségükbe, és nem az ország (vagy épp a világ) túlsó felé kellett mindent a nulláról kezdeniük, az ENSZ-nek köszönhetik. A nemzetközi szervezet programja keretében telküket megtisztították a törmeléktől és a robbanóanyagoktól, és kaptak egy előregyártott házat. Bár ez aligha tudja pótolni az elvesztett otthonukat, mégis szerencsésnek érezhetik magukat, hiszen fedél van a fejük fölött.

A háború sebei azonban nem gyógyulnak be nyomtalanul sem a falakon, sem a lelkekben.

A szomszédunkban zajló háború közelsége, a menekültek érkezése és a gazdasági nehézségek Magyarország számára is intő jelek. A határ túloldalán nem statisztikai adatok, hanem hús-vér emberek küzdenek a talpon maradásért.

Jana Ljubimova története talán még megrázóbb, hiszen őt a sors kétszer is nincstelenné tette. Az elmúlt évtizedben milliókat kényszerített lakóhelyük elhagyására a konfliktus, és a 41 éves Jana sorsa jól példázza ezt a tragédiát. 2014-ben Kadijivkából, majd 2022-ben Sztarobilszkból kellett elmenekülnie. Kétszer veszítette el otthonát, kétszer kellett a nulláról újrakezdenie mindent. De ahelyett, hogy összeroppant volna a teher alatt, a személyes csapást mások szolgálatába állította.

Társalapítója lett a Hatékony Közösség nevű szervezetnek, amely a hozzá hasonlóan otthonukat vesztett embereket segíti, 2020-ban pedig a Luhanszki régió belső menekültekkel foglalkozó tanácsának vezetőjévé vált, hidat képezve a kiszolgáltatottak és a hatóságok között. Szavai, melyekkel visszatekint kálváriájára, mindenki számára tanulságosak lehetnek a kitartásról és az emberségről.

Csinálnék-e valamit másképp, ha tudnám, hogy tíz év alatt kétszer is elveszítem az otthonomat? Nem, sőt még többet próbálnék segíteni. Azokban a pillanatokban, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, azokra gondolok, akik nem tudnak segíteni magukon. Úgy döntöttem, hogy felelősséget vállalok értük. És nem engedhetem meg magamnak, hogy megálljak

– mondja.

Jana és Vira példája mutatja, hogy a háború poklában a nők gyakran láthatatlan pillérei a társadalomnak. Miközben a férfiak a fronton harcolnak, ők azok, akik a hátországban, sokszor a romok között próbálják fenntartani az élet normális kereteit. A háború nem ért véget, és a hatásai még évtizedekig érezhetőek lesznek – nemcsak Ukrajnában, hanem egész Közép-Európában. A béke iránti vágy soha nem volt még ennyire égető, mint most, amikor látjuk, hogy a pusztítás milyen közel van hozzánk, és hogyan tesz tönkre emberi sorsokat egyik napról a másikra.