Szépségesen csúfondáros portrék

Amit látunk, azok szépségbe beleájult tébolyító rajzok, ezért is alig értem, hogy Gaál Tibor a Budai Klub Galériában látható tárlatának meghívójáról miért hagyta le a művésznevét. A T-boy megszállottságot jelöl, karaktert, a hétköznapiságon túllépő vagányságot. A furcsa — furcsán látó — szem tréfáját, amikor is a rajzművész mindannyiunkat rá akar venni arra, hogy az ő szemével lássunk, az ő csavaros észjárásával azonosulva élvezzük nagy magyarjaink — történelmi személyiségeink, fölfedezőink, íróink-költőink, a világhálóba is hatalmas dugót ragasztó Puskás Öcsi — portréit.

A karikatúrák vidor túlzásaival megidézett hősökben ott az alakítandó jövő képe Fotó: Teknős Miklós

A torzító értékleleplezésnek – ezért karikatúra a karikatúra – ezer grafikai formája van. Van, aki a groteszk seprűnyélen lovagló boszorkányra esküszik: minél csúnyább a rajz, annál inkább mutatja az arc különlegességét. Mások épp a csúnyaságban is föllelhető szépséget keresik, hiszen általuk ismerszik meg igazán a tollhegyre kapott alakok fizimiskája.

Gaál Tibor, T-boy nagyítója, viháncos jókedve, a rajzban önmaga szellemiségét is megmutatni igyekvő, leleplező – ugyanakkor az értéket piedesztálra emelő – fintora más utat jár be. Ő leginkább gúnyos mosolyába rejti véleményét. Amikor rajzol, magán is nevet; a nagy személyiségek életművét bekalandozó, csak a rájuk jellemző tulajdonságok, életmozzanatok, motívumok sokaságát fölvonultató rajzi vonulat nála sosem kiegészítő elem, hanem fontos része a figurát leleplező kitárulkozásnak.

Ha a bajszok divatja dívik, akkor ebben (ebben is) mutatkozzék meg hőseink korukhoz, saját eszményképükhöz, önmegjelenésük fontosságához igazodó nagysága (Gróf Széchenyi István kifeszítettjétől Fazekas Mihály Dalít is megszégyenítő kunkorának a ­szárnyalásáig, Zrínyi Miklóst, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Mikszáth Kálmánt és Kós Károlyt is idevéve, megvan a rituáléja).

Szó se róla, a fotóalapú megközelítésből kell kibontani – enyhén vidor túlzásokkal – az arcra jellemző lényegjegyeket. Faludy György őserdőre emlékeztető hajkoronáját, Kányádi Sándor erdélyi ravaszsággal a világ megannyi csúfságán (nem kevés benne az erdélyi magyar kisebbség megalázása) túllátó gombszemét, Örkény István mosolyba merevült ábrázatát, Nagy László elegáns megrettentségét, Weöres Sándor orfikus kozmoszát, s a kezével (benne világgömb) és lábával labdázó Puskás Ferenc bukást nem ismerő derűjét.

A karikatúrák vidor túlzásaival megidézett hősökben ott az alakítandó jövő képe
Fotó: Teknős Miklós

Bánki Donátnak automobil a teste, Fazekas Mihály – vajon ­visszaveri-e háromszor Lúdas Matyi? – egy libán lovagol, Karinthy Frigyes torzított ülőpózban diákká vetkőzik, Dobó István harci öltözetben, áttörhetetlen páncélban, mert szív a bordája, várja a törököt. Lényeges mozzanatok, hiszen ezzel is nő – minden rajz egyben művelődéstörténet is – műveltségünk tárháza.

A kollekcióban, érthetően, az írók viszik a prímet. Mindenik mű nemzeti létünk motorja. A már említetteken kívül Berzsenyi Dániel, Ady Endre – övé a legtalálóbb karikatúra, amelyen az Eiffel-torony lába egyúttal Léda combja is –, Márai Sándor, Déry Tibor, Krúdy Gyula, Ottlik Géza kapott szépségesen csúfondáros (vagy csúfondárosan szépséges) portrét.

T-boy tébolyító kitekintése azért sem haszontalan, mert nagyjainkban – mindnyájan hősök – ott az alakuló-alakítandó jövő képe. Miért? Mert amit ők megvalósítottak, hallatlan érték. A gondolkodás megannyi tonnája. Sugallat a folytatásra. Ezért is alig értem, hogy ezekből a portrékból, kártya formájában, miért nem lehet egy műveltségi játékot összeállítani. A magyar művelődés és a magyar fiatalság is nyerne vele.

A Nagy magyarok című kiállítás március 14-ig tekinthető meg a Budai Klub Galériában, hétköznap 14–18 óráig.