Eltékozoljuk kincseinket

Mindig bátor vállalkozás, ha Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című művét mutatja be egy színházi produkció, mert retinánkba égett Liv Ullmann és Erland Josephson kettősének játéka.

Az alkotás főszereplőinek, Gál Tamásnak és Kiss Szilviának a játéka feszessé teszi az előadást Fotó: MMA

Mindig bátor vállalkozás, ha Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című művét mutatja be egy színházi produkció, mert retinánkba égett Liv Ullmann és Erland Josephson kettősének játéka, az elvárások az egekben vannak.

Mindezek ellenére a hét elején a Magyar Művészeti Akadémia Szó-szín-játék című színházi programsorozatának részeként a Pesti Vigadó Sinkovits Imre Kamaraszínpadán bemutatott Bergman-feldolgozás, amely a Soproni Petőfi Színház, a Csallóközi Csavar Színház, a Mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház és a Malom Színház koprodukciójában készült, tudta hozni a magas elvárásoknak megfelelő szintet.

Egy igazán különleges színházi élményben volt része a nézőnek, ugyanis azzal a kettős érzéssel jöhetett ki az előadásról, hogy mindenben hasonlít és semmiben nem hasonlít ez a színpadi játék az eredetihez.

Az alkotás főszereplőinek, Gál Tamásnak és Kiss Szilviának a játéka feszessé teszi az előadást
Fotó: MMA

Az előadás Bergman hatrészes tévéfilmsorozatánál hangsúlyosabban mutatta be, hogy szembe kell nézni egy életre szóló elköteleződés kapcsán azzal, hogy bizony lesznek olyan időszakok, amikor nagyon jó a szexuális élet, és lesznek olyanok, amikor nem.

Vizuálisan ez egy óriási hófehér lepedőként jelenik meg a színpadon, amelyet néha maguk köré csavarnak a szereplők, néha pedig együtt bújnak alá, néha gondosan elsimítják a gyűrődéseket, néha összegyűrve félredobják.

A színdarab rendezője, a Soproni Petőfi Színház igazgatója, Pataki András kevés díszlettel dolgozott. Az óriási hófehér lepedőn kívül van még két szék, egy asztal és két ruhaállvány. A két székre akkor ülnek a legtöbbször a szereplők, amikor egyedül akarnak lenni, a párbeszédek során a legtöbbször állnak, jönnek-mennek, ami dinamikussá teszi a feldolgozást, az igazi meghitt közös pillanatok pedig a színpad közepén, egymást ölelve zajlanak.

A svéd sorozathoz és a belőle készült nagyjátékfilmhez képest itt csak a két főszereplőt, Gál Tamást (Johan) és Kiss Szilviát (Marianne) látjuk, ami nagyon feszessé teszi az előadást. Óriási különbség, ami miatt azt érezhetjük, hogy semmiben nem hasonlít az eredetihez a darab, hogy pörgős és gyors, amit látunk, megfelel a mai kor túlpörgetett világának.

Mindez vizuálisan úgy is megjelenik, hogy minden jelenet után gyorsan átöltöznek a szereplők, ami az élet monotonitását is jelképezi, a napi rutin fárasztó és sokszor lélekölő egyhangúságát. Egy másik különbség, hogy a Johant alakító Gál Tamás cinikusabb, egocentrikusabb, mint a filmben Erland Josephson.

Alakítását dicséri, hogy árad a színpadról a férfienergia, eléri, hogy könnyednek érezzük a súlyos mondatokkal tarkított játékát, ami egy cseppet sem vesz el a darab drámaiságából. Kiss Szilvia pedig mintha Marianne-nak született volna: a korunkbéli átlagnőt hozza a színpadra, aki egyre tudatosabban keresi a szabadságát, miközben egyre boldogtalanabbá és magányosabbá válik.

Az előadás dramaturgiai középpontjában egy nagyon nyugtalanító mondat áll: „Most itt állunk, mint két elkényeztetett gazdag gyerek, akik eltékozolják minden kincsüket.”

A darab legközelebb június 24-én látható a Magyar Színházak XXXI. Kisvárdai Fesztiválján.