A magát New Orleans „nemzeti” ételéről elkeresztelő Jambalaya zenekar 2005-ben alakult Nemes Zoltán zongorista-énekes-zeneszerző vezetésével.
Ötödik lemezük, a Whatever Happens hamisítatlan, fülledt, dögös New Orleans-i zenét rejt, vagyis a blues, a jazz és a funky fúzióját. Ezt a muzsikát rajtuk kívül hazánkban nem játssza senki, ami érthető – ez nem garázsműfaj, csak nagyban gondolkodó, profi, maximalista zenészek vihetik sikerre, akiknek egyben tilos magukat túl komolyan venni; a savanyú képű muzsikus itt szintén stílusidegen.
Sokat emlegetett zenetörténeti tapasztalat, hogy fúvós- és vokálszekció csak a legjobbaknak, a beérkezetteknek jár, illetve azoknak, akiknek rengeteg pénzük van jó zenét csinálni. A Jambalaya esetében a lista kiegészülhet a legelhivatottabbakkal is. Ők nem azért adnak ki viszonylag ritkán lemezeket (a magyar nyelvű dalokat tartalmazó Végállomás vagy utazás 2009-es, a legutóbbi Live Session 2017-es anyag), mert szeretik a sok munkaszünetet, hiszen folyamatosan koncerteznek és díjakat zsebelnek be Európa-szerte, hanem mert nem kötnek kompromisszumot.
Jómagam két éve, a paksi Gastroblues fesztiválon szerettem beléjük: júliusi, sivatagi forróságban adtak egy olyan szabadtéri koncertet, hogy még az addig árnyékban pihegő, dörzsölt fesztiválozók is táncra perdültek némi napszúrás kockáztatásával.
Fotó: Facebook
Magam se hinném, ha nem forogna napok óta a lejátszóban: a Whatever Happensnek egyszerűen nincsenek gyönge pillanatai. A nyitódal I’m Oberable tökéletes kapu mindarra, amire utána még tíz nótán keresztül számíthatunk: húzós tempók, zongora-orgona, basszus, dob, rézfúvósok, gitár, férfi- és női vokál tökéletes összjátéka, és patikai, de mégsem steril hangzás.
A Lovely Jealous Heartnak már a félperces szaxofon- és trombitafelvezetését is muszáj többször visszatekernem, az azt követő huncut, lépkedős tempóra lassított, kacsingatós rock and rollt pedig kiválóan lehetne használni életkedvüket vesztettek terápiájában. Önfeledt életöröm és – nem hittem volna, hogy ez a szó valaha is méltó lesz billentyűzetem hegyére, de ezúttal nem tudok jobbat – minden búbánat falát áttörő szexiség ragyog a lemez egészéből. Még a jó arányérzékkel az album közepére tett lassúzós-összebújós What Could Be the Code sem szomorkodik, annál inkább vágyakozik: a leghidegebb téli estéből is képes tengerparti nyarat varázsolni.
