A család nevében az író fia, Ungvári Benjámin búcsúzott, felidézve az együtt töltött évek emlékeit. Kiemelte, hogy édesapja minden egyes személyes kudarcban és tragédiájában inkább a lehetőséget látta. Ha kirúgták egyik lábát, gyorsan növesztett egy újat. „Ahogy ő szerette mondani, előre menekült” – idézte fel.
„Amikor '57-ben elbocsátották, belekezdett német és angol nyelvű regények fordításába, később ő segítette először magyar színpadra hozni Neil Simon, Arthur Miller darabjait és az első nagy amerikai musicaleket. Amikor Magyarországon elfogyott körülötte a levegő a '70-es évek végén, vendégprofesszorként tanította végig a nyugat legrangosabb egyetemeit” – emlékezett, felidézve azt is, hogy csaknem 70 évesen költözött ki családjával az Egyesült Államokba, hogy gyerekei külföldön tanulhassanak.
„Akármilyen idős volt, nem hagyta, hogy a múlt rabja legyen, mert neki az élet mindig holnap kezdődött. Megmutatta, hogy sosem késő változni és újrakezdeni” – mondta, hangsúlyozva, hogy ez az optimista életszemlélet és magabiztosság az egyik legértékesebb hagyatéka.
Mint felidézte, édesapja utolsó leheletéig aktív volt. „Mintha a nap, csak neki kivételesen, több mint 24 órából állt volna” – mondta, hozzátéve: élete nagy részét egy asztalnál töltötte olvasással és tanulással.
Tudását megosztotta, hitt abban, hogy a világ jobb lesz, ha több önálló, gondolkodó ember van benne, és a legnagyobb örömét abban lelte, ha másokat inspirálhatott – mondta, megjegyezve, hogy neki a tévé- vagy a rádióstúdió csak egy másfajta katedra volt, nagyobb osztályteremmel.
Hangsúlyozta: annak tudatában írt, hogy jövőnk akkor lesz, ha kiállunk az igazságért és nem engedjük, hogy mások történelmünket elrabolják.
„Nyerjünk inspirációt életéből, hogy jobb és bátrabb verziói legyünk önmagunknak” – szólított fel búcsúztatójában Ungvári Benjámin.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!