Hazánk legnagyobb nemzetközi filmfesztiválja, a miskolci CineFest évről évre széles keresztmetszetet mutat a nemzetközi filmtermésből. Azokat a műveket mutatják be itt, amelyeket még nem láthatott a hazai közönség, és az itteni válogatás zöme nem is kerül bele a magyar moziforgalomba. Ám arra is volt példa, hogy a forgalmazó a miskolci mustrán döntötte el, megvesz egy ígéretesebb munkát. A fesztiválon nagy várakozás kísérte Robert Eggers A világítótorony című egész estés filmjét, a mustra egyik kuriózumát, többek között azért, mert az amerikai Universal Pictures megvette a filmdráma jogait, így hazánkban egyelőre nem fogják vetíteni.
Robert Eggerst a 2015-ös The Witch (A boszorkány) című filmjével ismerhette meg a nagyközönség, a szokatlan horror ugyanis számos díjat besöpört, és a kritikusok is dicsérték, ám ezt a zsánerfilmet a CineFest válogatói művészileg akkoriban nem tartották meghívásra érdemesnek. A világítótorony a cannes-i bemutatóján azonban meggyőzte a hazai válogatókat, és bár egy nehezen fogyasztható filmről van szó, a nézők feszült figyelemmel kísérték a melankolikus pszichotrillert Miskolcon.
A senki földjén játszódó XIX. századi történetben egy tengerbe nyúló kis észak-amerikai sziklás szigetet láthatunk, ahová egy levitézlett tengerész (Willem Dafoe) és egy kanadai favágó (Robert Pattinson) érkezik szolgálatra. Igazi számkivetett életet élnek itt, ahol a természetnek és egymásnak kiszolgáltatva „léteznek”, de főként a szorongásaik hatalmába kerülnek, amelyeket a szuggesztív környezet és az egyre elhatalmasodó magány gyakorol elméjükre és kapcsolatukra. A fekete-fehér filmen Eggers a színészek közös jeleneteit kontrasztos megvilágításban vette fel, míg a külvilágot nyomasztóan fakó, ködös vagy éppen vakítóan fehér, egyöntetűen kilátástalan képeivel ábrázolja.
Fotó: Focus Features
Az már nagyon hamar érezhető, hogy a két férfi haláltáncát kísérjük végig, és a történetben nem az az érdekes, hogy mi derül ki majd a múltjukról vagy hogy mi űzte őket ide, a világ peremére, még csak nem is az, hogy melyik végez majd a másikkal vagy önmaguk áldozatai lesznek-e, hanem sokkal inkább a meghasonlásig, a tudathasadásig, az elembertelenedésig vezető folyamat köti le a figyelmünket közel két órán át. Az emberi jellem sokarcúságát villantja fel itt a rendező, amikor a totálisan elnyomó öreget szadizmusa mellett a megértő apa képében is megmutatja, és egészen lenyűgöző, ahogyan megfordítja a szerepeket, és az elnyomó néhány perc alatt kiszolgáltatottá válik.
