Varga Zoltán Zsolt nevével elsősorban a képzőművészetben találkozhatunk. Kő Pál tanítványa, szobrászművész, több köztéri szobor alkotója, emellett kőrestaurátor, leginkább templomi szobrokat ment meg az enyészettől. Konszolidált stílusa, a szakralitáshoz való vonzalma alapján nem is sejtenénk prózaírói ördöngösségét. Pedig ördöge van!
1962-ben született, és már közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez, amikor megírta első elbeszélését. Debütkötete megjelenésekor pedig már ötven is elmúlt (Önkéntes száműzetés, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013). Második prózakötete – az Euridiké halott – az idén jelent meg, ugyanannál a kiadónál, és nem tehetem meg, hogy ne hívjam föl a nyájas olvasó figyelmét – ha esetleg magától nem kapcsolt –, milyen bájosan fekete poén, hogy egy Euridiké halott címet viselő könyv az Orpheusz nevet viselő kiadónál lát napvilágot.
Az Önkéntes száműzetés korunk legégetőbb problémáját, az elmagányosodást feszegeti. Realista és mélyen emberi, spontán és szókimondó. Az új prózakötet is ezt a vonalat viszi tovább. Varga Zoltán Zsolt írásai annyira személyesek, mintha mind önéletrajzi ihletésűek lennének, és olyannyira életszagúak és átéltek, mintha semmi fikció nem lenne bennük. Persze túl sokrétűek ahhoz, hogy egy személlyel történjenek meg, de a lényeg a hitelesség. No meg az, ahogyan a szerző leírja a történeteket. Lebilincselő stílusa van, sokkol, megdöbbent, és amikor azt hinnénk, hogy ezt már nem lehet fokozni, csak azért is tovább fokozza. Nagyszerű ez, és az is nagyszerű, hogy mindebben nincs semmi erőlködés, modorosság, Varga Zoltán Zsolt az írói allűrök egyetlen csapdájába sem sétál bele, a verejték egyetlen szagfoszlánya nem érződik az írásain.
Álljon itt egy idézet, bizonyítandó, miként lehet egy közönséges témáról – az éhségről – egyszerűen, mégis erővel írni: „Két napja már, hogy üres, én mégis kilopódzok éjjel. Megszokásból. Belépek a kamra hűvösébe, itt a kő is hidegebb. Meztelen talpammal érzem a megbillent mettlachi lap élét, sarkát. A hold neonfénnyel süt be az aprócska ablakon, csak egy darabon dereng fel az üresen tátongó polc. A dróttal rögzített gereblyenyelet átvérezte a pirospaprika, őrzi a valamikori kolbászok szagát. Ettől még fájóbb az éhség, hegyes körmével felkaristolja a gyomrom. A hálóingem csücskével törölgetem a zsírosbödön alját, majd szopogatom. Éppen hogy csak érzem a zsír ízét. Négykézlábra ereszkedem, úgy tapogatom végig a mettlachit. Hátha csoda történt, elgurult valahová egy krumpli, lepottyant egy morzsa, egy darabka száraz sajt. Pár héttel ezelőtt még a sarokban púposodott a szakajtó krumpli, mostohám odaadta érte a családi ékszereink utolsó darabját. Három szemet főzött mindenkinek naponta. Éjszakánként a nyers krumplit dézsmáltam. Csak egyet mertem elropogtatni, héjastul. A földet is megettem róla, ne maradjon semmi nyom.”
