Tegyük a kezünket a szívünkre, és gondoljuk végig őszintén: maradnak-e utánunk levelek, amelyeket az édesanyánknak írtunk? És ha maradnak, megtöltenének-e négyszáz nyomtatott oldalt? És ha megtöltenek, lesznek-e annyira részletesek, mint Ferenc József édesanyjához írt levelei? 1839-ből datálódik az első levél, és egészen 1872-ig jönnek sorban, szám szerint 263 – a levélírásnak csupán Zsófia főhercegné ebben az esztendőben bekövetkező halála vet véget.
Az uraknak és uralkodóknak rengeteg szabadidejük van, gondolja az ártatlan proletár, némileg irigykedve, hogy másnak volt ideje mindent megírni és leírni. Na de ennyire részletesen…! Annyira részletesen, hogy már az 1930-as első német kiadás bevezetőjében Franz Schnürer szemérmesen a következőket említi: „A nyomtatásba került leveleket nagyrészt változatlan formában közöljük, úgy, ahogy a császár megírta őket; csupán néhány részletet hagytunk ki belőlük. Vagy tisztán magánéleti jellegű közléseket, amelyek a kívülállók számára a legcsekélyebb érdeklődésre sem tarthatnak számot, vagy pedig alkalmankénti, csupán pillanatnyi félreértésből származó elmarasztaló kijelentéseket olyan személyekről, akik vagy akiknek utódai még ma is élnek.”
Szóval nem a teljes és sértetlen levelezést tartjuk kezünkben (ott nyilván volnának még nyalánkságok), hanem egy szigorúan és erkölcsösen szerkesztett válogatást, de így is teljes az élmény. Egészen megható az a kép, amelyik a levelekből kikerekedik: Ferenc, ez a jól nevelt fiúgyermek szinte mindenről beszámol édesanyjának, ráadásul azonnal az esemény megtörténte után. Nem tud úgy zergét vagy fajdkakast (netán véletlenül kirándulót) lőni, Velencében sétálni levegőváltozásilag vagy Budára bevonulni éljenzés közepette, hogy arról édesanyját részletesen ne értesítse. Néhol már-már megszállottságnak vagy pótcselekvésnek tűnik ez a beszámolási elhivatottság, de végig érződik rajta a fegyelmezettség és a komolyság, persze úgy, hogy a humornak is helye marad.
De szóba kerülnek a személyes tragédiák (például Sisivel közös kislányuknak, Zsófiának a halála), illetve a nagypolitika, a világpolitika, legalábbis abból a furcsa fénytörésből nézve, amelyen át Ferenc József is szemlélte. (Szinte elborzasztó belegondolni és látni, milyen nyugodtan és esetlegesen éltek, mielőtt könnyelműen belevitték volna Európát, majd szinte mindenkit az első hatalmas világégésbe.) Külön érdekes olvasni a magyar forradalom és szabadságharc, illetve az azt követő megtorlások idején született leveleket: világosan látszik, hogy a császári udvar életében szinte csak afféle kellemetlen(kedő) lábjegyzet mindaz, amiért olyan sokan a vérüket ontották – de persze nem múlik el nyomtalanul az élmény. „Az egész rendkívül szép volt, ünnepélyes, impozáns, hatalmas lelkesedés; csak minden elégedettségem mellett arra kellett gondolnom, hogy ezek az emberek három évvel ezelőtt Kossuthot is ugyanígy éltették” – írja például 1852-ben, midőn a budai Várba érkezik.
