Kortárs alkotók, sajátos látásmód

Az idén negyedszer megrendezett fotófesztivál közös platformra hozza a kortárs hazai szakmát és a világhírű nemzetközi alkotókat, és csaknem két hónapon keresztül nyitott galériákkal, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, műhelymunkákkal színesíti a tárlatokat.

A rendezvény mentén és attól függetlenül szemezgetünk a fővárosi galériák és múzeumok már kiállított vagy a napokban nyíló fotómunkáinak szériáiból.

Velence a képzelet és a valóság határán. A Műcsarnokban Paolo Ventura kiállítását lehet látni
Fotó: Kurucz Árpád

Paolo Ventura kiállítása Velencei történetek címmel érkezik a Műcsarnokba, a képzelet és a valóság, a képző- és a fotóművészet határterületén mozgó alkotó saját kezűleg építette fel képzeletbeli, reálisnak ható Velencéjét, amit később fotókon rögzített. Története az elhagyatott, zárt, rettegéssel teli városban játszódik, a negyvenes években, a náci megszállás idején. Ventura képsorozata egészen június elejéig lesz látható.

A fesztivál központja, a Budapest Projekt Galéria folyamatos előadásokkal, vetítésekkel, beszélgetésekkel járja körül a fotó mai helyzetét, alkotói irányait: mások mellett bemutatkoznak a MOME hallgatói, a Fortepan szabadon felhasználható digitális archívum képei, és közönségtalálkozót szerveznek Paulo Nozolinóval, a kortárs portugál fotográfia megkerülhetetlen alkotójával.

Mindeközben sorra nyílnak meg kiállítások fotóművészek munkáiból: a Bartók Béla Boulevard, vagyis a Bartók Béla úti galérianegyed is így tesz. A Faur Zsófi Galéria Kudász Gábor Arion Robert Capa nagydíjas fotós sorozatát nyitotta meg a napokban. A fiatal alkotó munkásságára pályája kezdetétől érdemes odafigyelni, általában sorozatokban gondolkodik, dokumentarista és megrendezett képekből, illetve ezek variálásából építkezik, munkáit a társadalmi folyamatok, szubkulturális jelenségek iránti érzékeny megfigyelés jellemzi.

A művész évek óta a Faur Zsófi Galéria alkotója, ahol a Workout – a fine sense of patriotism című fotómunkákkal mutatkozik be. A képeket a Prágában hatévente megrendezett Sokol Slet, magyarra fordítva a Sólymok rajzása elnevezésű tömeggimnasztika-találkozó ihlette. A Prágában töltött pár nap alatt közel száz csoportot fényképezett, akiket arra kért, hogy mutassanak be egy-egy elemet leglátványosabb gyakorlatukból. Ahogy fogalmaz, ők a sejtek a gigantikus koreo­gráfiákban, akik elmondhatatlanul büszkék a zenés show-ban betöltött, alig észrevehető szerepükre.

– Ebben a közegben felkeltették érdeklődésemet a fiatalokból verbuválódó kis közösségek, akik egy jó buliért gyűlnek össze, akiket nem az összeolvadó cseh és szlovák trikolórt formázó koreográfia indít meg, akik még nem idomulnak ideológiákat jelölő formákba, akik önmagukat sportágak, zenei irányzatok, divatmárkák és globális tinédzser-szubkultúrák alapján határoznák meg – vall a munkafolyamatról a művész.

A Boulevardon a Hadik kávézó galériaterében – noha a fesztiválprogramtól függetlenül – fotókiállítást rendezett be: 100 portré című képsorozata Gömör Tamás fotós nemrég megjelent albumából mutat be több mint egy tucat képet. Negyedszázad munkáit rendszerezte a fotós, eddigi fotográfiai pályájának lenyomatait. Az alkalmazott fotózás több területén dolgozó művész leginkább a portréfotózást érzi sajátjának. Sokfelől jönnek a most kiállított arcok, többnyire művészek, tehát leginkább az alkotó ember érdekli, miközben a teremtés vágyának, a művészet szabadságának és küzdelmének, egyben magányának megfogalmazására jut.

Szintén művészeket, ezúttal zenészportrékat vonultat fel Kleb Attila nagyszabású kiállítása a Godot Kortárs Művészeti Intézetben. A Closer külföldi zenészeket ábrázoló portrék a fellépés előtti vagy utáni percekben készültek. Kleb Attila elmondása szerint éppen az benne az izgalmas, hogy ebben a rövid időben kell megteremteni az intimitást, amely közel hozza, számunkra ismeretlen arcait mutatja meg az alkotóknak. Ahogy fogalmaz, a műterem egy olyan különleges világ, ahol a fotográfusnak a pszichológus léleklátásával kell közelítenie az egyénhez, le kell tudnia hámozni róla a héjat, hogy képes legyen önmagát megmutatni. A hatalmas volt gyárépületben kihelyezett plakátméretű fekete-fehér képek különös erővel szólalnak meg, és a találkozás bensőségessé válik.

A jövő hónap elejéig még várnunk kell a Kiscelli Múzeum Testkép tárlatára, és csak remélni tudjuk, hogy nem mondják le ezt a programot is a koronavírus terjedése miatt. A ruhátlan test reprezentációja a mai napig érzékeny terület, a nemi és társadalmi szerepek, az identitás- vagy a morál változása mind tetten érhetők az alkotók témához való viszonyulásában.