– Nagyon elfáradtam – mondta a tárcaíró a kislányainak a hosszú hétvége egyik estéjén – hosszú volt ez a nap, menjünk aludni! – De apa, még nem fejeztük be a színdarabot – ellenkeztek a kölykök. – Milyen színdarabot? – kérdezte a tárcaíró. – Amit írtam – mondta a tárcaíró legnagyobb kislánya, aki hamarosan már nyolcéves lesz. – És most próbáltok? – kérdezte a tárcaíró, aki egyrészt örült annak, hogy ilyen kis kreatív gyermekei vannak, másrészt megijedt attól a gondolattól, hogy most már soha nem lesz vége ennek a napnak. – Mindjárt készen vagyunk – mondták. És tényleg hamar készen is lettek. A legkisebb viszont az utolsó pillanatban kiszállt a mókából, így a tárcaíró középső és legnagyobb leánya állt a színpadra, ami ebben az esetben a nagy és vaskos tölgyfaasztal volt. – Mindenkit köszöntünk, kérem, hogy a műsor alatt maradjanak csöndben – konferálta fel a színdarabot a legnagyobb kisleány. Majd a középső kezdte, ő nemrég töltötte be a hatodik életévét, és szeptemberben megy iskolába. – De szépen süt a nap – mondta valódi átéléssel. – Igaz, nyílnak a virágok – reagált rá a legnagyobb kisleány. – Elmegyünk egy sétára? – kérdezte a középső. – Jó menjünk el sétálni – mondta a legnagyobb. Majd szépen meghajoltak. A tárcaíró megtapsolta őket annak rendje és módja szerint, majd megkérdezte, van-e címe a darabnak. – Igen, van – mondták. – De szép ez a nap.

Magyarország ebben a dologban bronzérmes Európában, kevesen gondolták volna
Erre igazán büszkék lehetünk.