A lány, aki a hangokat követte

Óriási dolognak számított ez a tévéfilmsorozat, a Duna Televízió hazánkban temérdek alkalommal vetítette.

A történet mindkét főszerepét Iréne Jakob játssza Fotó: Budapest Film

Napokig mindenki egy teában ázó teafilterről beszélt 1991-ben, amikor bemutatták a Veronika kettős élete című filmet a mozikban. A teafilter, ha csak a végén lévő papírdarabkát fogjuk, akkor addig forog, amíg bele nem ér a forró tea­vízbe. Akkor viszont egy másik csoda látható, ha átlátszó teáscsészében nézzük. Az oldódó tea ugyanis különös, folyamatosan változó formákat rajzol. A Veronika kettős élete rendezőjének, Krzysz­tof Kieślowskinak ekkor már óriá­si rajongótábora volt az értékes filmeket kedvelők körében, ugyanis az 1987-es és az 1988-as esztendőben egy-egy példázattal filmre vitte a Tízparancsolatot. Ekkor már a kommunista diktatúra ezer sebből vérzett, a vallási témájú film készítéséért nem járt fővesztés, a kommunista cenzorok se szóltak bele. Óriási dolognak számított ez a tévéfilmsorozat, a Duna Televízió hazánkban temérdek alkalommal vetítette évtizedekig mind a tíz részt, ráadásul két parancsolatból (Ne ölj! és Ne paráználkodj!) egész estés mozifilm is készült.

A történet mindkét főszerepét Iréne Jakob játssza
Fotó: Budapest Film

De Kieślowski nemcsak ezért került a figyelem középpontjába, hanem azért is, mert valami olyat hozott a filmművészetbe, amely addig nem igazán volt hangsúlyos. Az élet apró, hétköznapi csodáit mutatta be úgy, olyan fénytörésben, ahogy csak a gyermekek látják. Hosszan rácsodálkozva. A Veronika kettős életében is van jó néhány ilyen képkocka. Az egyik legemlékezetesebb, a teafilteren kívül, amikor egy üveggolyón keresztül nézve a feje tetejére áll egy vonatúton az ablakból látható mozgó táj. Ez annyira beleégett csaknem harminc esztendővel ezelőtt azoknak az emlékezetébe, akik látták ezt a képsort, hogy ha meghallják a film címét, azonnal ez a kép ugrik be.

Kevés az olyan alkotás, amely apa és lánya közötti nagyon mély lelki kapcsolatot ábrázol. Ez a film ilyen. Amikor a lány gondol az apjára, az apa megérzi őt. A történet két lányról szól, mindkettőt Iréne Jakob játssza. Az egyik lány, Weronika, lengyel, úgy énekel, mint az angyalok, valamiféle túlvilági, élesen magas hangon. Viszont gyenge a szíve. A szó szoros értelemben kiénekli a lelkét egy koncerten. A másik lány, Veronique, francia, és mintha tanulna az előbbi lány bajaiból, bár ő is tehetséges énekes, a másik lány halála után lemondja a zeneóráit, és elmegy egy iskolába zenét tanítani. Érzi egymást a két lány, mintha ikrek lennének, de nem azok. Ami a filmben igazán érdekes, az a francia lány, Veronique találkozása a művészettel. Egészen pontosan egy bábossal, aki elbáboz neki egy olyan történetet, amely Weronika történetének is tekinthető. A lány azonnal beleszeret a bábosba, aki küld neki egy hangfelvételt. Ezen világunk zajai és zörejei vannak. Egy pályaudvaré, egy építkezésé, egy ajtó nyikorgása, egy hangosbemondó vagy egy pincérnő hangja. A hangokat követve megtalálhatja, hol van a férfi.

Kieślowski nagyon mély, lelki kapcsolatokat ábrázol filmjében. A néző a film végén felteszi a kérdést, mi az azonos a két lányban azon felül, hogy egyformán néznek ki, és mindketten mérhetetlenül érzékenyek. Hamar rá lehet jönni: mindkét lányt az apja nevelte föl teljesen egyedül. Ahogy Veronique apja mondja egy helyütt az alkotásban: nem volt módja arra, hogy búslakodjon, mert fognia kellett lánya kezét. Amire Veronique csak annyit reagál: igen, fogtad a kezem. A bábos, mikor már jól megismerték egymást Veronique-kal, kifarag két teljesen egyforma lányt. Miután Veronique magára ismer, ijedt arccal kérdezi, miért van kettő. Mire a férfi: „Sokat használom az előadásokon. Tönkremegy.”