A könnycsepp nem hagy nyomot

Mindenki okoskodik, ha szerelemről van szó, de senki nem tud semmit. Legalábbis fiatalon igencsak hajlamos az ember, hogy ne vegye észre azt a hozzá legközelebb állót, akivel boldogan élhetné le az életét, ehelyett illúziókat kerget a többség, nem a valódi mély szeretet körül forognak a gondolatai, hanem a szerelem hamis mítoszát hajszolja. Amelynek túlstilizált éltetésében – valljuk be – igencsak nagy szerepe van a kultúránknak. Erről szól Szép Ernő – Guelmino Sándor Lila ákác című színdarabja, amelyet a Gyulai Várszínházban adott elő a nagyváradi Szigligeti Színház, és amelyet augusztus 22-én a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján nézhet meg legközelebb a közönség.

Tasnádi-Sáhy Noémi remekül hozza a minden férfi tekintetét vonzó nőt Fotó: Kiss Zoltán

Román Eszternek – aki Tóth Mancit, az egyszerű, butuska, de mély érzésű varrólányt alakítja a színpadon – igencsak nehéz dolga volt. Mégpedig azért, mert egy monológon belül el kellett jutnia a csillagos égen lubickoló boldogságtól a könnycseppekben úszó keserűségig, mindezt úgy, hogy ne játssza túl a szerepét. A színésznő nemcsak hogy feledhetetlenül oldotta meg a feladatot, de magasan kiemelkedő színészi tehetségről is tanúbizonyságot tett akkor, amikor Tóth Manci karakterét igazán mély jellemmé formálta. Bizonytalan mozdulatait, csámpás lábát, mély érzelmekről tanúskodó tekintetét, törékeny és végtelenül érzékeny lényét nem könnyen feledi el a néző. Arról már nem is beszélve, hogy az a bizonyos színházi csoda, az energiák oda-vissza áramlása is megtörténik, amikor a szerelemről vallja meg a gondolatait. Első pillanatban úgy tűnik, hogy erre a szerepre született, de valójában nemcsak őt, hanem Botos Bálint rendezőt is megilleti a dicsőség, mert Tóth Manci figurájának ilyen mértékű megformálásában, kidolgozásában sok szerepe volt.

Csacsinszky Pali (Sebestyén Hunor, balra) korunk boldogságot kergető, naiv álmodozója
Fotók: Kiss Zoltán

Tóth Mancinak teljes ellentéte a beszélő nevű Csacsinszky Pali, aki bár a két világháború közötti békebeli Magyarország semmiről semmi komolyat nem gondoló, teljesen elveszett, naplopó és kisszerű, ma úgy mondanánk, hogy lúzer karaktere, Botos Bálint rendezésében korunk boldogságot kergető naiv álmodozójává válik. Sebestyén Hunor az első pillanattól kezdve játszi könnyedséggel kanyarítja a színpadra a magát mélységesen sajnáló és leginkább mindenkivel sajnáltató, a nem létező boldogság után kajtató figurát. A nagyképű, de semmihez, még a szerelem mesterségéhez sem értő nyomoronc a színdarab során, amikor elveszti örökre azt az egyetlen kincset (Tóth Mancit), akit a Jóisten tálcán nyújtott át neki, szembesülnie kell a színdarab legfontosabb, kőkeményen kimondott tanulságával. Azzal, hogyha egy férfi meg akar tartani egy nőt, meg kell kérni a kezét. Nem olyan bonyolult dolog ez, úgy hívják: felelősségvállalás. Botos Bálint rendezőt dicséri, hogy érezzük, ez a színdarab kulcsmondata, mert ma már nemcsak a naplopók képtelenek az elköteleződésre, hanem a fiatalok jelentős része is képtelen a felelősségvállalásra.

Tasnádi-Sáhy Noémi remekül hozza a minden férfi tekintetét vonzó nőt

A kaszinók, kabarék, varieték világáról is sokat megtudhatnak a nézők, leginkább azt, hogy ebben a világban a nőknek csak lefelé vezet az út. Aki először istennő, az később önpusztításba menekülő züllött céda lesz, majd amikor már senki nem kíváncsi rá ebben a műanyag csillogásban, virágot még árulhat. Gajai Ágnes alakítja a már nem istennő, de még némi figyelmet kapó, lelkét kiárusítás miatt elvesztett nőt, aki teljes hitelességgel alakítja az alkohol mámorában vigaszt kereső, lepusztultságában is némi tartás után kapálódzó tigrist, akinek viszont már nagyon csapzott a bundája. A nőkből élő, de a nőket kicsit sem megbecsülő világ legkegyetlenebb kritikáját Mili szerepében fogalmazza meg a rendező. Őt Fábián Enikő alakításában látjuk, aki végtelen lerongyoltságában, elhagyatott magányában az igazán jelentős színésznőkhöz méltó tartással jeleníti meg a csillogó világból száműzött földönfutót. Botos Bálint az unatkozó feleséggel is elbánik. Tasnádi-Sáhy Noémi ugyanis remekül hozza a minden férfi tekintetét vonzó, minden férfi figyelmére áhítozó, de valószínűleg soha senki által igazán nem szeretett nőt, aki így már csak magát képes szeretni.

A kaszinók, varieték világában a nőknek csak lefelé vezet az út

– Ugye a könnycsepp nem hagy nyomot a ruhán? – kérdezi a csillogó színpadi ruhába bújtatott Manci az elveszett, vendégek ölében ücsörgő Hédit, aki a vállát nyújtja a síró fiatal lánynak, és aki már csak a sírásban látja a menekülő utat, és a rendszeres öngyilkossági kísérletekben pedig a szereplési lehetőséget. A nézőben pedig megfogalmazódik a gondolat, hogy úgy nem lehet boldog az ember, ha mást boldogtalanná tesz. Ebben a színdarabban ugyanis szinte mindenki azon dolgozik, hogy pusztuljon el akár az egész világ, de neki minden percben boldognak kell lennie. Ahogy korunk emberét is elámítja a hagyományos értékrendszert naponta csókkal megtagadó világkabaré. De csak addig, míg bele nem pusztulunk mindannyian.