A kaszinók, kabarék, varieték világáról is sokat megtudhatnak a nézők, leginkább azt, hogy ebben a világban a nőknek csak lefelé vezet az út. Aki először istennő, az később önpusztításba menekülő züllött céda lesz, majd amikor már senki nem kíváncsi rá ebben a műanyag csillogásban, virágot még árulhat. Gajai Ágnes alakítja a már nem istennő, de még némi figyelmet kapó, lelkét kiárusítás miatt elvesztett nőt, aki teljes hitelességgel alakítja az alkohol mámorában vigaszt kereső, lepusztultságában is némi tartás után kapálódzó tigrist, akinek viszont már nagyon csapzott a bundája. A nőkből élő, de a nőket kicsit sem megbecsülő világ legkegyetlenebb kritikáját Mili szerepében fogalmazza meg a rendező. Őt Fábián Enikő alakításában látjuk, aki végtelen lerongyoltságában, elhagyatott magányában az igazán jelentős színésznőkhöz méltó tartással jeleníti meg a csillogó világból száműzött földönfutót. Botos Bálint az unatkozó feleséggel is elbánik. Tasnádi-Sáhy Noémi ugyanis remekül hozza a minden férfi tekintetét vonzó, minden férfi figyelmére áhítozó, de valószínűleg soha senki által igazán nem szeretett nőt, aki így már csak magát képes szeretni.
– Ugye a könnycsepp nem hagy nyomot a ruhán? – kérdezi a csillogó színpadi ruhába bújtatott Manci az elveszett, vendégek ölében ücsörgő Hédit, aki a vállát nyújtja a síró fiatal lánynak, és aki már csak a sírásban látja a menekülő utat, és a rendszeres öngyilkossági kísérletekben pedig a szereplési lehetőséget. A nézőben pedig megfogalmazódik a gondolat, hogy úgy nem lehet boldog az ember, ha mást boldogtalanná tesz. Ebben a színdarabban ugyanis szinte mindenki azon dolgozik, hogy pusztuljon el akár az egész világ, de neki minden percben boldognak kell lennie. Ahogy korunk emberét is elámítja a hagyományos értékrendszert naponta csókkal megtagadó világkabaré. De csak addig, míg bele nem pusztulunk mindannyian.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!