A Pincebörtönöktől a Seuso-filmekig 

A rendszerváltás alapélménye Dézsy Zoltán filmrendezőnek, aki több évtizedes televíziós és dokumentarista pályafutása után indult el a fikciós irányba, mert szerinte a múlt rendszer drámaiságát ebben a műfajban lehet igazán érzékletesen elmondani. Az alkotó a többi állami kitüntetettel együtt két napja vette át a munkásságáért a Balázs Béla-díjat, amelyet a koronavírus-járvány miatt, ünnepélyes keretek között korábban nem kaphatott meg.

Fotó: Kurucz Árpád

Tíz éve Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmjével debütált Dézsy Zoltán filmrendező, aki ebben a játékfilmben azt igyekezett bemutatni, miként mentette át a múlt rendszer a nómenklatúráját.

– Valójában dokumentumfilmre készültem éveken, sőt mondhatnám, évtizedeken át. Mert sok kortársammal, kollégámmal együtt a ’89 -es rendszerváltás nekem is felszabadító élmény volt, így később sokkolóan hatott megtapasztalnom, hogy nem történt meg a valódi fordulat, hiszen a Kádár-rendszer emberei köszöntek vissza a változást ígérő értelmiségben. Szenvedélyesen kutattam, igyekeztem átlátni azt a mechanizmust, amikor eljött a filmre vitel ideje, már úgy láttam: a dokumentumfilm ebben a témában nem mozgatja meg úgy az embereket, ahogyan egy játékfilm képes szólni róla. Ráadásul olyan abszurdnak hat a főhős története, ami játékfilmre kívánkozott – fogalmazott Dézsy.

A filmet bemutatása után telt házzal vetítették, később a köztévében és a világhálón is komoly nézettséget hozott, de a rendező arra a legbüszkébb, hogy ma sok történelemtanár felhasználja a tanítás során.

A nyolcvanas évek ellenzéki aktivistája, Kárász Mátyás beszervezéséről és az ügynökök átmentéséről szóló moziban olyan alkotók szerepeltek, mint Karalyos Gábor, Andorai Péter, Lukács Sándor, Kubik Anna, akik a rendező elmondása szerint profizmusukkal átsegítették az első filmes botladozásain.

– Hihetetlen energiát és közös akaratot éreztem ebben a moziban, mintha mindannyian tudatában lettek volna annak: beszélni kell a nyolcvankilences hazugságainkról. Kiábrándító, hogy a keleti blokk országaihoz képest mennyire le vagyunk maradva ezeknek a ki nem mondott sérelmeknek a kibeszélésében, és a mai fiatal rendezők, forgatókönyvírók csak most kezdik feltárni ezt az álságos időszakot – állapította meg a rendező.

Fotó: Kurucz Árpád

Későbbi munkáját, az Elment az öszöd címmel rendezett játékfilmjét, politikai filmszatírának nevezi, amelyet ellehetetlenítettek az „érintettek”. Arra azonban büszke, hogy itthon elsőként írt főszereplő karaktert élő politikusról játékfilmben. Gyurcsány Ferenc személye szülte ugyanis a figurát, akit egy kissé megtébolyult, majd börtönbe jutott politikusként ábrázolt filmjében.

– Noha jeleztem Gyurcsánynak és Demszky Gábornak is, hogy filmemet az ő figurájuk ihleti, Gyurcsány később perelt az ábrázolásért és az egyértelmű áthallásokért. Megnyertük a pert, de az elhúzódó jogvita de facto megakadályozta ennek a mozinak a későbbi forgalmazását.

Dézsy vállaltan egész pályafutásában a kommunista diktatúra jelenünkre kiható, ki nem mondott túléléséről beszél, legyen az televíziós vagy nagyobb lélegzetvételű dokumentumfilm, vagy egész estés fikciós mozi.

Tizennyolc évet várt arra, hogy a Seuso-kincsek útját bemutató dokumentumfilm folytatását elkészíthesse, úgy véli: az a tény, hogy életben tartotta a témát, hozzájárult ahhoz, hogy a késői római császárkor legfontosabb közkincseit hazahozták, és a Nemzeti Múzeumban állandó kiállításként bemutatták.

Egyik legizgalmasabb munkáját, a Pincebörtönöket, vagyis az akkori Magyar Dolgozók Pártszékháza, Köztársaság tér alatt kialakított óvóhelyek kutatását sem adta fel. Tavaly a PestiSrácok olvasói gyűjtöttek össze szerényebb összeget arra, hogy a föld alatti vizsgálatokat elvégezze a rendező egy harmadik rész folytatásához.

– Tanúk és kutatások igazolják, hogy több mint kétszáz ember tartózkodhatott ezekben a szupertitkos föld alatti rendszerekben, ahova ’56. október 30-án a pártházba behúzódók menekültek le. Tulajdonképpen egy óvóhelyről beszélünk, ami halálos csapdává vált, a forradalom megítélése szempontjából azonban történelmi jelentőségű. Lemenekültek és nem tudtak feljönni, földi maradványaikat 1957 tavaszán állambiztonsági tisztek tüntették el. Később a bunker lejáratát betonnal töltötték fel, hogy soha senki ne mehessen le oda. Mindez azért volt lényeges, hogy a párt titokban tartsa ennek az objektumnak a létezését. Ez volt ’56 legfőbb aljas hazugsága – mondta Dézsy, aki a Pincebörtönök III. című munkájában tér vissza a témára.

A rendező most egy tőle szokatlan lírai hangvételű filmen dolgozik, a Tíz perc múlva három, egy tihanyi történet a jelenünkből, kissé misztikus időutazással, de a cselekményről egyelőre nem árul el bővebbet.