Kőbe vésett feladat: „A magyar művészetért”

A januárban 125 éves Műcsarnok Hét év – 150 kiállítás című összefoglaló tárlattal ünnepel. A csütörtök esti, virtuális megnyitón sorra vették az intézmény posztkádári tévelygésein keresztüli hazatalálását, hogy újra betöltse azt a szerepét, amit kőbe véstek homlokzatán: „A magyar művészetért”.

Forrás: Műcsarnok

Szegő György köszönetet mondott a Műcsarnok teljes csapatának, akikkel 2014 óta tartó művészeti igazgatása alatt megvalósították a 150 kiállítást. Mint fogalmazott: e kiállítások felvonultatták a különféle művészetfelfogásokat, a mindig a magasművészetet képviselő alkotókat.

Ezt foglalja össze a Kondor Szilágyi Mária vezető kurátor rendezte tárlat.

Elitista játékszer vagy közintézmény című megnyitójában Sturcz János, művészettörténész a címben megfogalmazott gondolatot kifejtve elmondta:

– A Műcsarnok irányítását mindig túlfűtött indulatok, művészeten belüli hatalmi törekvések és politikai szándékok vették körül. Emiatt született a mondás: a Műcsarnok élén csak megbukni lehet.

A művészettörténész az intézmény körüli téveszméket két csoportba – a nemzetközi szereppel, illetve a hazai kánonképzéssel összefüggőkre – osztotta.

Az érdekesebb kiállítási formáknak köszönhetően a közönséghez közel kerültek olyan alkotások, amelyeket eredetileg nem terveztek megnézni
Fotó: Műcsarnok

– Sokan még mindig Néray Katalin korszakát tekintik az aranykornak – mutatott rá Sturcz János.

Néray Katalin művészettörténész 1984 és 1992 között irányította a Műcsarnokot, akit a nyugati nyitás okán becsülnek.

Sturcz János tisztázta: a nyitásban a felső szintű politika iránya mutatkozott meg, amely már az „impexek” korában, pontosan az 1967-es Henry ­Moore-kiállítással kezdődött, a nyugati hitelszerzés igényével, amikor Néray Katalin még a Kulturális Kapcsolatok Intézete propagandaosztályának ifjú munkatársaként dolgozott.

– Ekkortól alakult ki az az illúzió, miszerint a Műcsarnok, állami csúcsintézményként, egyedül képes magyar művészeket katapultálni a nemzetközi művészeti életbe – emlékeztetett Sturcz János, figyelmeztetve: a rendszerváltás óta sem sikerült egyetlen magyar sztáralkotót sem a világ élvonalába juttatnia.

– Be kellene látni, hogy a nyugati művészeti világ egy zárt rendszer – folytatta gondolatmenetét a művészettörténész, aki rámutatott: ennek ellenére a Műcsarnok hosszú ideig az előre gyártott, nemzetközi konzervkiállítások befogadóhelye, a kizárólagosan nyugati művészeti orientáció bástyája, illetve a belterjes hazai képzőművészet állami kanonizációjának eszközeként működött, kizárva a nagyközönséget és a művészek jelentős részét, elidegenítve a közönséget a kortárs képzőművészettől.

– Pedig

egy országos állami intézménynek feladata a teljes magyar művészet arányos és a nagyközönség számára érthető, élvezetes bemutatása

– jelentette ki a művészettörténész. – Az elitista és nemzetközi álmok kergetése közepette háttérbe szorult a Műcsarnok homlokzatán kőbe vésett feladata: „A magyar művészetért”.

Áttérve a közelmúltra, Sturcz János megjegyezte: az elmúlt hét évben a Szegő György vezette intézmény azt a feladatot vitte tovább, amelyben a késő Kádár-kor torzulásait igyekszik korrigálni, a kortárs magyar képzőművészet minél szélesebb spektrumát bemutatva a közönség minél szélesebb rétegének, az elitista kurátori értelmezés helyett visszaadva a Műcsarnokot a művészeknek és a közönségnek.

– A szakma egy része lekezeli, azonban rekordnézőszámokat produkálnak a Nemzeti Szalon kiállítások, amelyek nem hasonlítanak az 1950-60-as évek seregszemléire, tavaszi tárlataira – hangsúlyozta megnyitójában Sturcz János, hozzáfűzve: nem kizárólag művészettörténészek, de aktív művészek kurálnak s hívnak meg alkotókat, így nagy merítéssel bemutatva az adott művészeti ágban időről időre lezajló változásokat.

– A korábbi protokolláris, minden termet megtöltő életmű-kiállításokat felváltották a demokratikusabb, érdekesebb kiállítási formák, amelyeken a különféle művészeti ágak „párbeszédet” folytathattak – hívta fel a figyelmet a művészettörténész. – Így a közönséghez közel kerültek olyan alkotások, amelyeket eredetileg nem terveztek megnézni.

Sturcz János kiemelte: bemutattak a kánonban nem szereplőt életműveket, sok fiatal művész esélyt kapott a megjelenésre, kiállítássorozat térképezte fel a határon túli képzőművészeti oktatást, valamint 2015 óta a Derkovits-ösztöndíjasok a Műcsarnokban adhatnak számot fejlődésükről.

A tárlat a 125. évforduló alkalmával retrospektív módon ad bepillantást az elmúlt évek kiállítási- és társművészeti programjaiba
Fotó: Műcsarnok

– A nemzetközi bemutatók esetében sajátos válogatással olyan jelenségeket választottak, amelyek megerősítik a magyar művészeket, nem rendelve a nemzetit az egyetemes alá – hangsúlyozta megnyitója végén a művészettörténész, aki rámutatott:

kellett a Magyar Művészeti Akadémia, amely fenntartóként anyagi biztonságot és függetlenséget biztosít az igazgató elképzeléseinek megvalósításához.

Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) főtitkára mutatta be a Műcsarnok 2014–2020 című, Bán András szerkesztette albumot.

– Igaz, az ünnepekre jelent meg, azonban az ünnepeken átível, ha végigolvassuk, mi történt az elmúlt hét évben – mondta a főtitkár, aki kifejtette: a százhuszonöthöz képest a hét esztendő ugyan kevés idő, ám azt kell vizsgálni, mi az az új, amit Szegő György és az MMA hozott.

– Az alapítók szándékának megfelelően ismét nemzeti, az európai és az egyetemes kulturális vérkeringésben szervesülő, a nemzeti értékeknek helyet adó intézmény lett a Műcsarnok.

Erről ad számot ez a kötet – mondta Kucsera Tamás Gergely.

Virtuális séta hétfőtől tehető a Műcsarnok weboldalán.