Aki lemossa rólunk a halál mocskát

Bán Mór A halottfényképező című regénye nem krimi, hanem egy misztikus megváltástörténet, amely a vérbeli amerikai prózát idézi.

Meglehetősen különös hangulatot árasztanak a sajátos fotográfiák Fotó: Printerest

Családi idill családi képeken. Szép, vasalt öltönyök, csipkés szoknyák. Polgári miliő, teáskészletek, kerevetek, szőnyegek, bársonyok. Ki gondolná, hogy egy élőnek álcázott halott is ül az ilyen múlt század eleji vagy XIX. század végi fényképeken? Pedig ül, ráadásul családja kívánsága szerint, hisz akkoriban a post mortem fotográfia rendkívül népszerű volt, a halott családtagok – leginkább gyermekek – emlékét így akarták megörökíteni Amerika-, Anglia-szerte, de akad rá példa Magyarországon is.

És erre a gyászos munkára akadt is jelentkező: a halottfényképező.

Kísérteties hivatás volt ez, hisz akkoriban, ha valaki meghalt, a hozzátartozók mindent megadtak azért, hogy legalább egy fotográfia örökítse meg az elhunytat, mielőtt eltemetnék. Persze a képen olyannak kellett lennie, mintha élne. Mintha még együtt teázgatna a családdal. A világhálón rengeteg post mortem fényképgyűjtemény található, borzalommal vegyes kíváncsisággal lehet böngészni ezeket a szokatlan archívumokat.

Meglehetősen különös hangulatot árasztanak a sajátos fotográfiák, amelyeken egy halott családtag is látható
Fotó: Printerest

Manapság talán azt gondoljuk erről a szokásról, hogy morbid, furcsa, ízléstelen – pedig a korabeli emberek egyáltalán nem érezték annak. Akkoriban sokkal természetesebben gondolkodtak a halálról, nem választották el a mindennapi élettől, ugyanolyan hétköznapi volt, mint a hetivásár vagy a vasárnapi templomba járás. A családoknak még nem voltak fényképeik, ezért a fotográfia különleges tárgynak számított. Sokan az utolsó kis pénzüket is összegyűjtötték, hogy kifizessék a halottfényképészt.

A családtagok kérése mindössze az volt, hogy a halottat élővé maszkírozzák, a holttesteket sokszor mindennapi élethelyzetekbe állították be.

És persze agyafúrt módon érték el ezt a hatást: állványokkal állították talpra az elhunytat, a gyermeket kis madzaggal rögzítették olyan pózba, mintha csak a házi feladatát írná az asztalon, a függöny mögül valaki megragadta a halott kisfiú fejét, hogy el ne dőljön, vagy épp kedvenc hintalovára ültették. Ám ha a bomlás folyamata már kikezdte a holttestet, és a család ennek ellenére is ragaszkodott a fényképhez, erős gyomor, no meg kozmetikai jártasság kellett ahhoz, hogy az elsorvadt vagy felpuffadt arc vonásait szalonképessé tegyék.

Bán Mórt leginkább a Hunyadi-regényciklusáról ismerjük, no meg azt is tudjuk, hogy az ötszörös Zsoldos Péter-díjas szerző a sci-fi irodalomban is kivívta az őt megillető helyet. A halottfény­képezőt olvasva azt hittem, hogy egy mesteri krimivel lesz dolgom, amiben minden a helyén van. Logikus, elmés, egy igazi intellektuális csemege. Csakhogy

A halottfényképező nem krimi, hanem annál sokkal több: egy misztikus megváltástörténet, az amerikai próza legjobb hagyományait, nyelvezetét, hangulatát, bibliai ihletettségét idéző könyvvel van dolgunk

. Ha nem tudnám, hogy Bán Mór írta, azt hinném, hogy egy klasszikus amerikai szerző könyvét olvasom magyar fordításban. A szöveg egyenletes, szép, igazi, szikár próza. Az orosz klasszikusok metafizikájának és az amerikai történetmondók gyakorlatiasságának tökéletes keveréke ez a kisregény.

„– Engem keres? – kérdezte a fényképész. Álmából ébresztette a türelmetlen kopogtatás, és éppen hogy csak sikerült elfojtania a köhögőrohamot, ami nyomban rátört. A farmer a hirdetést szorongatta ujjai között. – Azt mondták, ezt maga ragasztotta ki a Hill’s Shop ajtajára. A fényképész bólintott. – Igen, ez az én hirdetésem. Miben segíthetek? – Szeretnénk egy képet kicsi Jonasról. Csak egy képet. Hogy maradjon valami utána… Az arca rezzenéstelen maradt, s szavai lassan peregtek cserepes ajkairól, mintha kétszer is meggondolná, mit mond. – Értem – a fényképész elgondolkodott. – Nos, milyen messze van a farmjuk? – Nincs éppen közel, ami azt illeti. Két-három óra. – Akkor estig nem biztos, hogy végzünk. – De igen. Sietni kell. – Legalább három, négy óra szükséges a fotográfia előkészítéséhez. Attól függően persze, hogy milyen beállításra gondoltak. A farmer arcán megfeszült a bőr. – Nem lehet tovább várni. Most, azonnal induljunk el! Tudja… El kell már temetni szegényt. Nem lehet várni. Három napja, hogy…”

A halottfényképező nem krimi, hanem egy misztikus megváltástörténet

Haldokló amerikai vidékeken utazik a halottfényképező, a kísértő múltja, szenvedései elől menekül furcsa, feketére lakkozott kocsijával. Viharfellegek követik, amerre jár. Meg-megáll amerikai kisvárosokban, elkészít pár fotográfiát, és utazik tovább. Ám az egyik reményvesztett városkában egy rögdurva farmer keresi meg, és megkéri, hogy fényképezze le nemrég elhunyt kisfiát. Rosszat sejt, és a baljós jelek egyre csak szaporodnak. Ki tudja, mit talál azon a farmon, lehet, éppen a sokadszori pokolba érkezik meg. A ládája alján már alig maradt maroknyi lélekpor, amit egy indiántól kapott. Ennyit éppen elég elmondani a könyv történetéről.

A bibliai motívumok, a szövegben elrejtett utalások, a szereplők neve, a cselekmény igazi megváltástörténetté teszi A halottfényképezőt. Amerikai sikerfilmek dolgoznak ezzel a recepttel, igaz, nem ennyire eredetien.

Ebben a történetben benne van a feltámadás reménye és csodája, benne van az e világi reménytelenség minden pokla és a földi paradicsom nem is olyan távoli valósága, ígérete.

És persze megjelenik benne az amerikai folklór több eleme is, az indiánok szellemvilága. Előre figyelmeztetem az olvasót, hogy nem szívderítő regény, ám az emberi test felbomlásának naturalista leírása sohasem öncélú, a téma miatt nélkülözhetetlen. A halottfényképező minden oldalát a korabeli halottak fényképei díszítik – még komorabbá téve az eleve komor üdvtörténetet.

Bán Mór: A halottfényképező. Porta Hungarica, 2020.