A hasonlóképp hányatott sorsú család 1949 után végigjárta az erdélyi nemesség, hagyományőrző polgárság és a földjéhez ragaszkodó parasztság keserves útját: Teleki Mihályt, a kastély utolsó urát arra kényszerítették, hogy a Duna-delta lágerében letöltött „büntetése” után döghúst fuvarozzon egy rókatelepre; a sáromberki kastélyban élő családtagok a Teleki Téka szűkös folyosóján voltak kénytelenek élni évekig, többek között egy szekrény tetején találva alvóhelyet; és Teleki Gemma grófnő abból tartotta fenn magát, hogy Marosvásárhely belvárosában virágot és zöldséget árult a kapualjakban.
Fotó: gróf Teleki Julianna magángyűjteménye
Gernyeszeg kastélya állami feladatkört kapott: volt gyermekotthon és prevenciós tüdőszanatórium, így nem érte olyan mérvű pusztítás, mint az erdélyi kastélyok többségét. Jóllehet, a második világháború végén a német, szovjet csapatok, valamint a helybeli lakosság vált vetve fosztogatott a kastélyban.
Nemrégiben a Belgiumból részben hazatelepülő Teleki Kálmán és családja igényelte vissza az épületet, hogy napjainkban nagy erőfeszítéseket téve igyekezzenek visszaadni annak régi pompáját és funkcióját.
Fotó: Margittai Gábor
A dokumentumfilm egyfelől ezt a visszatelepülési folyamatot mutatja be, de a konfiskált anyagi és szellemi javak visszaszerzésével párhuzamosan a Teleki család tagjainak sorsára vetül az erőteljesebb fény. Az alkotók forgatásaik során interjúkat készítettek Teleki Kálmán gróffal, feleségével, az ugyancsak nemesi származású Földváry Nicole-lal, Teleki Julianna grófnővel, az azóta elhunyt Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténésszel, Soós Zoltán történésszel, Marosvásárhely újra magyar polgármesterével és gróf Haller Bélával. Kutatásaik során rátaláltak Teleki Mihály gróf 1987-ben, néhány hónappal halála előtt rögzített életútinterjújára, amelyet a film gerincévé tettek egyedülálló tartalma, a sorstöréseken felülemelkedő eleganciája és mélyen emberi humora miatt. Bejárták a Maros-völgy kastélyait, különös tekintettel Gernyeszegre és Sáromberkére, illetve Marosvásárhely azon pontjait, amelyek szorosan kötődnek a Telekiekhez. A felfedezőutat a Maros menti Gernyeszeg szórványvilágába irányították. A fogyatkozó magyarságú településeken, különösen az ellenséges szemléletű, román többségű megyékben – amilyen a románok számára (is) stratégiai fontosságú Maros megye – a magyar múlt fizikai és szellemi központjai, a kastélyok nagyobb veszélyben vannak, mint a tömbmagyarság szállásterületein. A gernyeszegi Teleki-kastély visszakerült ugyan a Teleki család kezére, de önfenntartó feladatkörének megtalálása még várat magára. Hiszen a XIX. században éppen a Telekiek által megfogalmazott elv, mely szerint egy négyzetméternyi kastélyt egy hold birtok tart el, a román joggyakorlatban fordított módon nyilvánult meg: a kastélyhoz nem adták vissza a fenntartáshoz szükséges birtokokat, így bizonytalanítva el a jogos tulajdonosokat, örökösöket.
