A hömpölygés szó nem véletlen, ugyanis egy Angliából Amerikába származó fiú, majd férfi, Jacob és egy szinte páriaként a társadalom peremén élő nő, Eliza szerelmének és házasságának, sőt tulajdonképpen egész életének a krónikája a regény – az Ohio-folyó partján: „Valóban, a folyó hatalmas volt és szépséges. A Mindenható ujja jelölte ki útját a Föld arcán, hogy isteni céljait szolgálja. Hogy a rengeteg vadonban elszórtan élő emberek rajta keresztül tartsanak kapcsolatot egymás között. Hogy összekösse a kis falvakat, amelyek a végtelenül rohanó áradat mellé települtek. Hogy a bőség kimeríthetetlen forrása legyen, s az örökké zabolátlan, roppant ereje magához csalogassa a kíváncsiakat, a messzire tekintőket, a kalandot keresőket, az álmodozókat és az alkotó szelleműeket. S miután mindnyájukat magához édesgette, az ember és a természet gigászi küzdelme után önként kínálta kifogyhatatlan energiáit.”
A tizenkilencedik század elején a tanulatlan, írni-olvasni nem tudó Jacob elképesztő akaraterővel és komoly, józan szorgalommal lesz kisegítő bányamunkásból a folyó partján lassan felépülő Bel Air (később: Bellaire) nevű város leggazdagabb és legtekintélyesebb polgára, akinek viszont a város polgársága nem tudja megbocsátani soha, hogy egy kocsmában dolgozó nőt, Elizát (akinek az anyja annak idején megszökött egy kocsmárossal) vesz feleségül, és tulajdonképpen a kettejük kitaszított létét igyekszik iszonyúan kemény munkával – és az ebből fakadó gazdagodással – kompenzálni. Igen, a nagy amerikai álomról (és valóságról) szól ez a könyv: dolgozz keményen és sokra viszed. Nincs előre kijelölt helyed a társadalomban, egyetlen kulcs a sikerhez te magad vagy, s a többi. Ezt írja le a kötet közel négyszáz oldalon keresztül, néha meghatóan, néha kissé didaktikusan, néha meggyőzően, néha idealizáltan, néha romantikusan, néha realistán.
A recenzens kissé zavarban van, mert nem feltétlenül látja ennek a könyvnek a helyét sem a Wass Albert-életműben, sem az amerikai irodalomban: stílusjegyeiben, nyelvezetében (melyet a remek fordítás tesz teljessé) ott van a szerző keze nyoma („A nap lassan leáldozott, és a leszálló este a színek puha, langyos takarójába csavarta a hegyeket: aranyba, bíborba és barnába, s lágyan cirógatta őket langyos szellő, mely a fák illatával volt tele.”), viszont a könyv – feltételezem – annak idején, és azóta is elveszett, feloldódott a sok, született amerikai szerző tollából származó, és témaként szintén az amerikai álmot választó kötet között. A szomorkás történet végén kiderül ugyan, hogy a túl sok munkával töltött élet nem feltétlenül boldog élet, és az is, hogy a pénz önmagában nem boldogít, de valójában a megöregedett pár inkább a fiatalságát siratja, mintsem függetleníthető, érvényes megfigyeléseket tesz a világ dolgairól.
