Ünnep a régi királyok földjén

A Misztrál-varázslat érzelmi hullámvasútja mellett az is ámulatba ejtő, ahogy a dalok között kézről kézre jár mondjuk egy basszusgitár.

Nagymaros Fotó: Török Máté

Nagymaros érezhetően a Dunakanyar egyik szellemi erőpontja: a régi királyi székhely, Visegrád egykori ikervárosa, Délről érkezve itt pillantjuk meg a nagy-Dunát, mielőtt a Szentendrei sziget csücskénél két ágra szakad, a partok fölött a történelmet a kezdetektől ismerő hegyek és erdők ragyognak a kora esti fényben. A XX. Regejáró Misztrál Fesztivál második napján érkezünk, komppal át a Dunán, szemközt a nagymarosi templom tornya, hátunk mögött a visegrádi vár. Némi falatozás és erőgyűjtés a Fő tér öreg gesztenyefái alatt, baráti üdvözlések az ilyenkor fesztiválirodává és szálláshellyé avanzsáló Szent Márton Közösségi Házban (itt jártamkor mindig örömmel látom az aktív hitéletet), aztán indulunk is a templomkerti színpadhoz, a Misztrál ritkán játszott, Asperges me… Pálos évszázadok a magyar évszázadok tükrében című, Sudár Annamáriával közösen előadott műsorára.

Szemközt a nagymarosi templom tornya
Fotó: Török Máté

Az egyik legmegkapóbb színpadkép, amit ismerek: balra az eredetileg gótikus templom barokk tornya, középen a túlparti Pilis hegyei, a színpadon pedig a pálosok szellemiségéhez méltón fehérbe öltözött zenekar. Csanádi Albert Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére írt himnusza egyszerre szólal meg méltósággal, és istenszeretettel átitatott játékkedvvel: „Zengjed, nyelv, a szűzi méhnek/angyali dicséretét,/melybe szállva ég Királya/formát öltött, emberét”. A több száz éves sorokhoz nem csak a kellő alázat és jó értelemben vett pátosz, hanem sűrű és bátor hangszeres megszólalás társul, pörgősebbre, dögösebbre veszik a zenei fokozást, mint a lemezen. Még lendületesebb a lemez húzódala, a Sudár Annamária által összeállított Kolostordisztichonok, ami szövegileg szinte „csak” a pálos kolostorok helyszíneinek fölsorolása, zeneileg pedig egy már-már punkosan virgonc, bólogatós nóta, meglepetésként Heinczinger Mika dorombjátékával. Itt is, akár Virág Benedek Békesség-óhajtásánál újra rádöbbenek, milyen vastag hangzást produkál Heigl László nagybőgője és Pusztai Gábor cajonja – minden ütőhangszerek legsokoldalúbbika persze nem pótolná a „rendes” dobfelszerelést, ha nem lenne mellette még pár cintányér, csörgőbörgő, és koboldkolomp.

A magyar erdők mélyén gyúló fehér lángok, és az imára vonuló remeték képei után Ferenczi Györgyé és az 1ső pesti Rackáké a nagyszínpad: ez már végképp örömzene, sramlitól a reppelésig, betyároktól gengszterekig, a mindenkori legkisebb királyfi örök lázadásával. Jólesik lubickolni ebben a falig elmenő, mégis ízléses zenei szabadságban.

A szombatot szintén Misztrállal kezdjük, ezúttal az Álomkófic című gyerekkoncerttel: Szent László füveiről, árvalányhajról, mezők vadvirágairól szól az ének, a fűben a gyerekek rohangásznak, esnek-kelnek (az éjjeli özönvizet már fölszárította a nap, szerencsére a sátrunk is bírta a próbatételt), táncikálnak, miközben kiderül, hogy a béka is tud nyenyerézni, különösen, ha Török Máté bonvivánosan a szemébe néz – nem igazi kétéltűt csalogattak föl persze a színre, hanem a békaforma kis fa ütőhangszert, minden gyermek kedvencét.

„Bajvívó magyarok”– a gyerekek is jól érezték magukat a fesztiválon
Fotó: Török Máté

Ha már fa, és hangszer, és egyebek: a templom előtti kis téren található kézműves vásárban mindenféle kedves, hasznos, és főleg tartós vásárfiát lehet beszerezni, agyagedényektől lenvászon ruhákon és szépen megmunkált fa ékszereken át a sámándobokig és különböző hangolású dorombokig. Utóbbiakból kipróbálok párat, profi hangszer mind, veszek is egyet lassan gyarapodó gyűjteményembe – nem kell kenyérkereső muzsikusnak lenni ahhoz, hogy az ember értékelje ezeket a bűvös hangú, finom kis fémcsodákat. Egy biztos: bóvlit, gagyit, tömeggyártott vackot itt keresve sem talál az ember. Ráadásul az egész közeget – a Regejáróra jellemzően ismét – valami végtelen, szelíd kedvesség leng át, ami különösen méltánylandó annak fényében, hogy itt azért többnyire erős és határozott személyiségű figurákkal lehet találkozni, akikben már megvan az érettség egy efféle közeg tudatos választásához.

Róka Szabolcs (ő is, akárcsak az utána következő Musica Historica a nemrég elhunyt Kátai Zoltán énekmondó emlékére ajánlja műsorát) templomi koncertjének vendége valódi meglepetés: fiával, Róka Bálinttal együtt pengetik a kobozt, és dalolják egymásnak felelgetve Szenczi Molnár Albert istenes, Tari István pikáns, vagy Thúry György végbeli vitéz „vér szomjúzó” énekét. Utóbbit hallva lopva körülnézek: vannak-e a közönség sorai közt metálosok? Ha vannak is, ügyesen rejtőzködnek, s eltitkolják meglepetésük, miszerint brutális metálriffeket már évszázadokkal az elektromos gitár föltalálása előtt, kobzon is játszottak.

Róka Szabolcs és fia a nemrég elhunyt Kátai Zoltán énekmondó emlékére ajánlotta műsorát
Fotó: Török Máté

Az este csúcspontja a Kaláka műsorát követő Misztrál-nagykoncert, ezúttal teljes fegyverzetben, vagyis az elektromos hangszerarzenált is bevetik – a megszokott, mégis megszokhatatlan Misztrál-varázslat érzelmi hullámvasútja mellett az is ámulatba ejtő, ahogy a dalok között kézről kézre jár mondjuk egy basszusgitár. Itt minden a helyén van, Tóbisz Tinelli Tamás heroikus gitárszólói, Heinczinger Miklós fölszabadult, közönségénekeltetős imprói, Török Máté gazdag, fényes dallamai, a ritmusszekció számtalan instrumentumot megszólaltató, grandiózus hangtér-építése.

Színpadon a Misztrál együttes
Fotó: Benedek Zsolt

Katartikus pillanatok helyszíne volt idén is Nagymaros, csak azt sajnálom, hogy épp e katarzisok elhúzódó földolgozása miatt sok fontos programról lemaradtunk – nem baj, jövőre majd pótoljuk ezeket is, vagy próbálunk kevésbé elérzékenyülni, növelve a befogadókészséget. Szép feladatnak ígérkezik.