A magyar erdők mélyén gyúló fehér lángok, és az imára vonuló remeték képei után Ferenczi Györgyé és az 1ső pesti Rackáké a nagyszínpad: ez már végképp örömzene, sramlitól a reppelésig, betyároktól gengszterekig, a mindenkori legkisebb királyfi örök lázadásával. Jólesik lubickolni ebben a falig elmenő, mégis ízléses zenei szabadságban.
A szombatot szintén Misztrállal kezdjük, ezúttal az Álomkófic című gyerekkoncerttel: Szent László füveiről, árvalányhajról, mezők vadvirágairól szól az ének, a fűben a gyerekek rohangásznak, esnek-kelnek (az éjjeli özönvizet már fölszárította a nap, szerencsére a sátrunk is bírta a próbatételt), táncikálnak, miközben kiderül, hogy a béka is tud nyenyerézni, különösen, ha Török Máté bonvivánosan a szemébe néz – nem igazi kétéltűt csalogattak föl persze a színre, hanem a békaforma kis fa ütőhangszert, minden gyermek kedvencét.
Fotó: Török Máté
Ha már fa, és hangszer, és egyebek: a templom előtti kis téren található kézműves vásárban mindenféle kedves, hasznos, és főleg tartós vásárfiát lehet beszerezni, agyagedényektől lenvászon ruhákon és szépen megmunkált fa ékszereken át a sámándobokig és különböző hangolású dorombokig. Utóbbiakból kipróbálok párat, profi hangszer mind, veszek is egyet lassan gyarapodó gyűjteményembe – nem kell kenyérkereső muzsikusnak lenni ahhoz, hogy az ember értékelje ezeket a bűvös hangú, finom kis fémcsodákat. Egy biztos: bóvlit, gagyit, tömeggyártott vackot itt keresve sem talál az ember. Ráadásul az egész közeget – a Regejáróra jellemzően ismét – valami végtelen, szelíd kedvesség leng át, ami különösen méltánylandó annak fényében, hogy itt azért többnyire erős és határozott személyiségű figurákkal lehet találkozni, akikben már megvan az érettség egy efféle közeg tudatos választásához.
Róka Szabolcs (ő is, akárcsak az utána következő Musica Historica a nemrég elhunyt Kátai Zoltán énekmondó emlékére ajánlja műsorát) templomi koncertjének vendége valódi meglepetés: fiával, Róka Bálinttal együtt pengetik a kobozt, és dalolják egymásnak felelgetve Szenczi Molnár Albert istenes, Tari István pikáns, vagy Thúry György végbeli vitéz „vér szomjúzó” énekét. Utóbbit hallva lopva körülnézek: vannak-e a közönség sorai közt metálosok? Ha vannak is, ügyesen rejtőzködnek, s eltitkolják meglepetésük, miszerint brutális metálriffeket már évszázadokkal az elektromos gitár föltalálása előtt, kobzon is játszottak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!