„Amikor a négy elemet összekovácsoljuk egy ötödikké, akkor itt tényleg megvalósul Isten országa”

Heinczinger Mika és családja olyan helyen és úgy élhet, ahogyan azt a régiek is tehették; a természetben, a természettel, ahogy ő mondja, „leföldelve”, és szépen, jól, magyarul.

Jó ideje az erdő közepén, egy földúton döcögök már, mikor a GPS megálljt int, mondván, megérkeztem a célhoz. Mindebből én csak annyit érzékelek, hogy az út, amelyen eddig haladtam ezen a ponton kettéválik. Megállok, kiszállok, körülnézek, akácrengeteg mindenütt. Heinczinger Miklóssal vagy, ahogy mindenki ismeri, Mikával a Gyümölcsoltó Boldogasszony fűzkápolnánál beszéltük meg a találkozót, de sem neki, sem a kápolnának nincs nyoma.

Leföldelve élni, mint a régiek

A környezetből áradó hangulat mindenesetre kellemes, már-már misztikus; a hőmérséklet sem túl magas a reggeli órákban, a fák árnyékot adnak, az órámra tekintve pedig látom, hogy van még tíz percem a megbeszélt időpontig, így aztán beljebb indulok az erdőbe. Alig teszek pár lépést, amikor meglátom a felfüggesztett fatáblát, amely Isten hozott! felirattal hívogat a rönkökkel szegélyezett ösvény fölött. Nem sokkal később varázslatos látvány tárul a szemem elé; a kupolává formázott élő fűzvesszők, mint Boldogasszony palástja borulnak a természet kicsiny kápolnájára, melynek közepén gyönyörűen faragott természetanya, a Boldogasszony áll, mint az időtlen ősnyugalom és a magyar lélek szakralitásának monumentuma. Óhatatlanul felidézi bennem a Himnusz a Gyümölcsoltó Boldogasszonyhoz című dal sorát, amely Heinczinger Mika Égigézők című szólóalbumán kapott helyet, és Tóth Bálint szövegével így szól: „Vadalanyba oltott ág legnemesebb szára, kin nyíl a legszebb virág erre a világra.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=Ert13sMqKzI[/embed]

Pár perccel később vendéglátóm is megérkezik a hajnali kaszálásból, és beavat a fűzkápolna történetébe, titkaiba, melyek közül számomra a legjelentősebb, hogy közösséget formált maga körül. A környékbeliek mind magukénak érzik, együtt gondozzák, szépítik, közösen imádkoznak körülötte, de tartottak már szentmisét és esküvőt is ezen az érezhetően transzcendentális kisugárzású helyen. Ez az élmény, mondhatni, megalapozza a hangulatomat, és a későbbi beszélgetésnek is megadja az alaphangot, bár korábban is erős volt a sejtésem, hogy Heinczinger Mika és családja olyan helyen és úgy élhet, ahogyan azt a régiek is tehették; a természetben, a természettel, ahogy ő mondja, „leföldelve”, és szépen, jól, magyarul.

Heinczinger Mika hisz az emberekben
Fotó: Mészáros Péter

Sejtéseim egyre inkább beigazolódni látszanak, ahogy a gyümölcsfákkal szegélyezett úton a tanya belseje felé haladunk; elmegyünk egy évszázados erdélyi rönkházikó és a békésen szénázó lovak előtt, feltűnik a tyúkól, a kert a magaságyásokkal; bennük mindenféle zöldségpalánták, majd a szomszédos fácánneveldéből néhány csibe és egy mezítlábas kisfiú szalad elénk; Heinczingerék legkisebb gyermeke, Nimród. A szintén fából épült lakóház mellett monumentális fűz magasodik – olyan becsületes öreg fűzfa, mint a mesében. Később megtudom, szakrális jelentőségű ez is, hiszen a szélben lengedező, állandó mozgásban lévő ágak folyamatosan tisztítják a teret. Miközben Mika házi készítésű bodzaszörppel kínál, amelybe még mentalevelet is szakít a fűszerkertből, én arról kérdezem, mit jelent számára a föld közelsége, összhangban élni a természettel.

„Hiszek jóban, igazban, szépben”

Nemcsak szavaiból, de gesztusaiból is érezni, a helyén van; széttárja karjait, büszkén körülnéz, és azt mondja: – Ha a földdel foglalkozol és megadod neki a tiszteletet, akkor megajándékoz, mindent megkapsz tőle. Jómagam egyetértve bólogatok, majd arra gondolok, bárcsak így vélekedne a legtöbb ember, mennyivel boldogabb lehetne a társadalmunk. Mika, mintha csak kitalálta volna gondolataimat, rögtön optimista irányba fordítja az elmélkedés szálát, hiszen – ahogy mondja – egyre többen kezdenek visszatérni ehhez a tudáshoz. Úgy véli, ez az igény azért jelentkezik, mert sokaknak kiüresedett az élete; elveszítették a talajt a lábuk alól, bekerültek egy légüres térbe, ahol arra sodródnak, amerre fújják őket. – Már az is egy lépés, ha a panel balkonján nevelik a saját paradicsomot – teszi hozzá mosolygó szemekkel.

Mikor újból az abbeli pesszimizmusnak adnék hangot, hogy hiába próbálkozik egy-egy ember, ha igazi közösség már nem létezik, rögvest kapom is a cáfolatot, mert Mikáék lakóhelyén, akinek többlete van valamiből, kirakja az utcára és becsületkasszás rendszerrel bárki megveheti. – Mikor ide jöttem, nem hittem el, hogy ilyen még létezik, de ahogy járom az országot, úgy veszem észre, egyre inkább visszatérnek az emberek ehhez a szellemiséghez – mondja olyan meggyőződéssel, hogy lassan magam is elhiszem, hamarosan újra beköszönt Atlantisz. Heinczinger Mika hisz az emberekben – ezt többször is elmondja a délelőtt folyamán. Egy ízben Wass Albertet idézi, a Hontalanság hitvallását, amely nem csupán saját credóját, de véleménye szerint a magyarság alaptermészetét is tökéletesen fogalmazza meg, mikor azt mondja: „Hontalan vagyok, / Mert hiszek jóban, igazban, szépben. / Minden vallásban és minden népben / És Istenben, kié a diadal.”

– A magyarság mindig is ilyen volt, együtt élt a természettel, nem zsákmányolta ki, hanem megköszönt neki mindent, amit adott. Aki ezt magáévá tudta tenni, az egy ideához csatlakozott, mindegy volt a vallása vagy a származása, magyarrá vált, és ez a mai napig így van – fejti ki, majd hozzáteszi, hogy ő maga is sváb családból származik, mégis magyarul érez, hiszen a magyarság egy vállalás; a földdel, az állatokkal, az emberekkel, békében és szeretetben. Érdekes és megkapó a hasonlat, miszerint a magyarság olyan, mintha a Kárpát-medence lélegzése (lélekzése) volna; beszív és kifúj. Akkor jön elő ez a mondat, mikor felhozom Trianont. Mika erre azt mondja: – Voltunk már szétaprózva sokszor, most is úgy vagyunk, de mikor újra megtörténik a belégzés, összeállunk megint. Most pedig az a dolgunk, hogy teremtsünk egymás között kapcsokat; fogjunk össze, támogassuk egymást kulturálisan, hiszen a lélek-lélek közötti kötések tartják egyben a magyarságot.

Legalább legyünk jó terebélyesek

– Innen szép nyerni! – mondja, és már együtt nevetünk, lassan úgy, hogy abba sem tudjuk hagyni. Aztán mégiscsak sikerül, és folytatódik a gondolatmenet is; nem azért vagyunk itt, hogy föladjuk. Már rég nem lenne magyar, ha valaha is föladtuk volna. Nem mellet döngetni kell, hanem beleállni a munkába. Egymás kezét megfogva, egymást emelve, közösen kell álmodni Mika szerint, aki azt is kifejti, hogy a magyar ember képeket alkot, tehát képes és nem képtelen; s ha van előtte egy vízió – ami nem televízió –, akkor azt meg is tudja valósítani. Már csak azért is hitelesek ezek a kijelentések Heinczinger Miklós szájából, mert a Misztrál tagjaként, szólóban és van, hogy a Sajbával is verseket zenésít meg, a líra pedig az egyébként is kifejező magyar nyelv legtöbbet mondó megnyilvánulása.

– Egyszer rájön majd mindenki; nem azért vagyunk itt, hogy csak magunknak legyünk – mondja. Olyan egyszerű, szép és igaz gondolatok ezek, hogy a kétségeim maradékát is elfújja a szellő, amely a kánikulai melegben meg-meglengeti a magasba tűzött magyar és székely zászlót – az összetartozás szimbólumát – Heinczingerék birtokán. Végül a kérdésemre, hogy milyennek látná legszívesebben a magyarságot a jövőben, olyan gyönyörű utópiát vázolt fel, amely kétségtelenül feltette a koronát a beszélgetésre, és amely a következőképp hangzott:

– Összejövünk, gyújtunk egy nagy tüzet, megfogjuk egymás kezét és egy irgalmatlanul nagyot táncolunk összefogódzkodva, ahogy kell; nem nézve azt, hogy ki áll mellettünk, hanem tudva, hogy ő is ugyanazt érzi, ugyanoda tartozik. Adjunk magunknak esélyt az életre, hogy jó együtt lenni, összekapaszkodni! De ha mégis egyesével akarunk állni, mint a szálfák, akkor legalább legyünk jó terebélyesek, hogy minél többen férjenek az árnyékunkba. Amikor a négy elemet összekovácsoljuk egy ötödikké, akkor itt tényleg megvalósul Isten országa.