A XIII. századi teológus, filozófus, prédikátor és költő, a domonkos rendi szerzetes, Aquinói Szent Tamás az oltáriszentségről szóló himnuszában az eucharisztiában rejlő hittitokra, annak fölfoghatatlanságára, valamint az Istennel való közvetlen találkozás élményére mutat rá a következő szavakkal (Babits Mihály fordításában): „És a kenyeret testévé / igézte az Ige-test / s a bor lett Krisztus vérévé: / magyarázni ne keresd! / Hit dolga és igaz szívé, / hogy erősen tartsa ezt. // Azért kell e nagy szentséget / leborulva áldani / és a régi Szövetséget / új rítussal váltani: / pótolják a rest érzéket / a merész hit szárnyai!”
Ugyancsak Aquinói Szent Tamás, a nagy misztikus, egyháztanító és a skolasztikus teológia összegzője írja – az oltáriszentségre mint az örök élet reményére és annak krisztusi ígéretére utalva – egyik (Sík Sándor fordította) úrnapi himnuszában: „Ó üdvösséges Áldozat, / ki eget nyitsz néped előtt: / ellenség hoz reánk hadat, / küldj segítséget, adj erőt! // Egy-háromságos Istenünk, / örök dicsőség teneked, / ki a hazában minekünk / adsz határtalan életet.”
Babits Mihály, az 1938 május végén megrendezett budapesti eucharisztikus világkongresszus után, a Nyugat azon év júniusi számában megjelent Eucharistia című versében az oltáriszentség révén az emberek között örökké jelenlévő és élő Istent írja le költői eszközökkel, ugyanakkor az eucharisztia vételének mint szimbolikus szent étkezésnek a mozzanatát állítja szembe az ősi vallások és kultuszok szakrális emberáldozatával és emberevésével, amit a vallástudomány anthropophagiának nevez. „Az Úr nem ment el, itt maradt. / Őbelőle táplálkozunk. / Óh különös, szent, nagy titok! / Az Istent esszük, mint az ős // törzsek borzongó lagzikon / ették-itták királyaik / húsát-vérét, hogy óriás / halott királyok ereje // szállna mellükbe – de a mi / királyunk, Krisztus, nem halott! /A mi királyunk eleven! / A gyenge bárány nem totem.”
A XX. századi magyar költészet kiemelkedő alakja, a vállaltan hívő katolikus Pilinszky János Parafrázis című versében az oltáriszentségben jelenlévő Isten és az anyagba zártan létező, bűnös ember közötti ellentétre utal, miközben kiemeli a krisztusi áldozat lényegét: a világért és mindenkiért való önzetlen önfeláldozást. „Mindenki táplálékaként, / ahogy már írva van, / adom, mint élő eledelt, / a világnak magam. // Mert minden élő egyedül / az elevenre éhes, / lehet a legjobb szeretőd, / végül is összevérez. // Csak hányódom hát ágyamon / és beléreszketek, / hogy kikkel is zabáltatom / a szívverésemet.” Fokról-fokra című szövegében – az eucharisztikus Istennel való találkozás folyamatát leírva – az ember és az Isten kapcsolatát a pusztulás és a születés metaforájával szemlélteti. „Ahogy a semmi kisimítja / az agónia árkait, / miként a vidék hófuvás után / lecsillapul, hazatalál, / valahogy úgy alakul, rendeződik / fokról-fokra ember és Isten, / pusztulás és születés párbeszéde.”
A katolikus lapok (a Vigilia és az Új Ember) munkatársként is alkotó, néhány éve elhunyt Vasadi Péter Az Oltáriszentség című versében a hallgatás és a megszólalás kettősségét párhuzamul véve ír az eucharisztiáról. „Ez az, Ami van. / Minden más létezik csak. / Ez itt a csönd, megszólalás előtt / és az Ige a csönd után. / Most Benne egy csönd és megszólalás: / vagyis a Test.” Költeményének utolsó sorai a Krisztus testében rejlő örök reménységet fogalmazzák meg: „Vagyunk, vagyunk, kimondhatatlanul. / Tengernyi szenvedés tükrén / följött a Nap.”
(Borítóképen Babits Mihály. Fotó: MTI)
