2016-ban kutatócsoport létesült az 1956-os Kossuth téri vérengzés körülményeinek tisztázása céljából. Az ötéves kutatás eredményeit egy vaskos, fényképekkel gazdagon illusztrált kötet tárja a nyilvánosság elé a forradalom 65. évfordulóján. A könyv első fele a témával kapcsolatos korábbi kutatásokat foglalja össze, míg a második részében a kutatócsoport tagjainak új eredményei olvashatók. Sajátos azonban, hogy a csoport tagjait a kötet nem nevesíti egyértelműen. A szerkesztők előszava szerint a „projekt első szakaszában a kutatásvezető irányításával négy kutató vett részt” – számuk azonban a későbbiekben tovább bővülhetett. A könyv második felének írásait mindenesetre hét szerző jegyzi, közülük az előszó hat kutató nevét emeli ki.
A kötet első részét három tanulmány képezi. Az elsőben Feitl Írisz és Kiss Réka a Kossuth téri sortűz eddigi történeti értelmezéseit tekinti át. A szerzők rendkívüli alapossággal, továbbá sine ira et studio tárják fel a kortárs reakciókat, illetve a pártállami, az emigrációs és a rendszerváltás utáni történetírás megállapításait. Ebből azt emelném ki, hogy a kádári vezetés inkább a sortűz elhallgatására tett kísérletet, s csak részben próbálta az eseményeket „ellenforradalmi provokációként” bemutatni. M. Kiss Sándor írása – több évtizedes kutatási eredményei alapján – a sortűz definíciójának meghatározásával, és az 1956-os sortüzek összehasonlításával foglalkozik. Amint a Feitl–Kiss szerzőpáros is kiemeli, ennek egyik tanulsága az, hogy „a pártállamban a sortűz nem katonai, hanem politikai döntés volt”, vagyis a valódi felelősöket a pártvezetés soraiban kell keresnünk – amely persze lehetett a magyar és a szovjet vezetés is, előbbi esetben konkrétan az MDP Katonai Bizottsága. Horváth Miklós szintén régóta vizsgálja 1956 hadikrónikáját. A kötetben olvasható tanulmánya egy 2018-as írásának újraközlése, amelyben a Kossuth téri sortüzet az újabb források tükrében elemzi. Legfontosabb konklúziója alighanem az, hogy az eseményekben az ÁVH részét képező határőrség alakulatai döntő szerepet játszhattak: „a Parlament előtti vérengzés – a szovjet tűzmegnyitás – közvetlen kiváltó oka az ávósok – a »zöld ávó« – által a fegyvertelen tömegre leadott sortűz volt.”
A kötet második részében közölt hét tanulmány már a kutatócsoport munkájának összegzését jelenti. A kutatók több tucat levéltárban, fotóarchívumban dolgoztak, számos interjút készítettek még élő szemtanúkkal, dokumentumfilmet és kiállítást állítottak össze. A hosszú és alapos kutatás ellenére az alapvető kérdésben, vagyis abban, hogy ki adta le az első lövést és kinek a parancsára, nem sikerült előrelépni. Ennek fő oka az, hogy az eredeti források jelentős részét (beleértve ebbe a téren készült fényképek zömét is) valószínűleg megsemmisítették, továbbá a kulcsfontosságú orosz levéltári források még mindig nem érhetők el. Az események után 60-65 évvel nem meglepő módon kevés új információt sikerült gyűjteni a résztvevőktől is: már kevesen vannak életben, még kisebb azok száma, akik korábban még nem nyilatkoztak, nem is beszélve emlékeik torzulásáról az eltelt évtizedek során. A kötet így jelentős új eredményekkel nem szolgál ugyan, de egyes részterületeken sikerült pontosítania, kiegészítenie az eddig ismert adatokat.
Új eredmények megszületésére vonatkozóan talán az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratainak vizsgálata jelentette a legnagyobb esélyt. Ezen forrásokat Unger Gabriella tanulmánya tárja fel. Az alapvető kérdésre, vagyis hogy kik lőttek és kinek a parancsára tették, e források sem adnak választ. (Nyilvánvaló ezek tendenciózus, olykor meghamisított volta is.) Beszédes tény azonban, hogy a vérengzésért senkit nem vontak felelősségre, sem a párthoz hű erők tagjai, sem a forradalmárok közül. A kádári vezetés az október 25-i sortűz elhallgatásában volt érdekelt. A tanulmány legizgalmasabb része az államvédelmisek személyzeti anyagának elemzése, noha feltehető, hogy a diktatúra itt is gyakran élt a bizonyítékok elhallgatása, sőt talán megsemmisítése eszközével is.
Kevés újdonság található Cseh József és Lengyel Eszter írásaiban, amelyek a Parlament körül állomásozó katonai alakulatokról szólnak, illetve a sortűzről készült amerikai dokumentumokat elemzik. Cseh is megerősíti azonban, hogy az ÁVH részét képező határőrség szerepe a fővárosban is nagy volt, illetve megállapítja, hogy az egyes fegyveres egységek között jelentős bizalmatlanság volt, és nagy mértékben jellemezte őket a pánikszerű fegyverhasználat. Fontos szerepet játszhatott az eseményekben szintén az államvédelem alárendeltségében álló kormányőrség is.
A következő három tanulmány sajátos források bevonásával értékes részeredményeket tár fel 1956. október 25. történetéről. Pál Zoltán az oral history-források jelentőségéről ír, illetve számos újonnan felvett interjút is közöl; Németh Csaba a téren és környékén készített fényképeket elemzi; Mihályfi-Tóth Alex pedig az 1956-os mentőesetnaplók és egészségügyi iratok feltárását végezte el. Természetesen sem a szemtanúk, sem a fényképek nem adnak választ arra a kérdésre, hogy kik és pontosan honnan lőttek a tüntetőkre, de azt bizonyítják, hogy minden irányból, illetve célzottan az emberekre lőttek. A mentőszolgálat 1956-os iratanyaga jelentős segítség a sérültek és a halottak azonosításában, de sajnos ez az iratanyag is hiányos; számos naplót vélhetően szándékosan semmisítettek meg.
A kötet záró írása Feitl Írisz és Unger Gabriella közös tanulmánya, amely talán a legtöbb nóvumot hozta: a sortűz áldozatainak kutatásáról szól. A korábbi szakirodalomban szereplő ellentmondásos adatokat – szintén számos új forrás bevonásával – igyekeztek pontosítani, illetve a lehető legtöbb áldozatot próbálták név szerint is azonosítani. A kutatás idején a korábban ismert nevű áldozatokon túl további huszonegy főről állapították meg, hogy a Parlament előtti vérengzés következtében vesztették életüket. A kötet közli valamennyi azonosított áldozat, 25 nő és 63 férfi, tehát 88 fő legfontosabb adatait (név, életkor, foglalkozás, halálozás oka), továbbá tíz fő rövid életrajzát is. A kutatás ugyanakkor nem ért véget, hiszen az sortűz mártírjainak száma száz főnél is nagyobb lehetett.
A kötet szerzői és szerkesztői túlzottan óvatosak voltak: semmilyen olyan állítást nem kockáztattak meg, amit nem tudtak teljes körűen bizonyítani. Néhány esetben ilyen következtetések talán mégis levonhatók. Mind a túlélők beszámolói, mind a képek arról tanúskodnak, hogy a téren összegyűlt tömeget lényegében minden irányból érték lövések. Bár a végsőt szót a szovjetek szerepéről még nem mondhatjuk ki, valószínűnek látszik, hogy ők csak reagáltak az őket is sújtó sortűzre. A Parlament előtt sorakozó szovjet tankok tüze mellett ugyanakkor további három irányból lőtték a teret, ami összehangolt, tudatos akciónak tűnik. A Kossuth téri események pártállami agyonhallgatása talán azzal is magyarázható, hogy a hatalom nagyon is jól tudta, hogy saját emberei zúdítottak gyilkos sortüzet, ráadásul nemcsak a békés szándékú tüntetőkre, hanem a szovjet katonákra is. Jelentősen növelhette a sortűz kiterjedtségét az, hogy a különböző magyar és szovjet katonai és államvédelmi erők között nem volt együttműködés, annak ellenére sem, hogy feltehetően legtöbbjüknek volt előre kiadott tűzparancsa. Az első lövés eldördülése után így mindegyik egység vaktában lőni kezdett mindenkire. Az „első lövés” felelősségének kérdése azonban továbbra sem tiszta a kutatók előtt.
Az első lövés. Kossuth tér, 1956. október 25. Szerkesztette: Feitl Írisz és Németh Csaba. Budapest: Országház Könyvkiadó, 2021.
A könyv az Országház Könyvkiadó oldalán, az Első lövés című film pedig az Országház Filmműhely csatornán található meg.
Borítókép: Tömegtüntetés a Kossuth téren 1956-ban (Fotó: Fortepan/Nagy Gyula)
