– Harminckét éves magyar–brazil honpolgár vagyok, és Brazíliában élek. A dédnagyszüleim magyarok voltak, és Trianon miatt vándoroltak ki. Szenvedélyem a magyar kultúra, és három évvel ezelőtt megvalósult az álmom: megkaptam a magyar állampolgárságot. Mindig részt veszek a Rio de Janeiró-i magyar közösség találkozóin, amikor csak tudok. São Paulóban is mindig megpróbálok elmenni az ottani magyar közösség rendezvényeire. Közösségeinknek vannak néptánccsoportjai, jellegzetes magyar ételek készülnek, és megemlékezéseket tartanak a nemzeti ünnepek alkalmából. A São Pauló-i magyar közösség a legnagyobb Brazíliában, de vannak más magyar közösségek is a különböző brazil államokban.
– Elsősorban művészként tekintek magamra. Szociális kommunikáció szakon végeztem, és már több mint tíz éve dolgozom az audiovizuális szakmában. A karrieremet az MTV-nél kezdtem mint gyakornok, voltam producer, szinkronizáltam, vágóként is tevékenykedtem, és internetes, valamint tévésorozatokat és programokat is gyártottam. Volt színházi szereplésem is, egy általam és mások által írt játékfilmnek is a főszereplő színésze voltam (Bem ao Lado, Brasil – Egészen mellette, Brazília), jelenleg éppen forgatókönyvírásra szakosodom. Attól függetlenül, hogy milyen ágazatban dolgozik az ember, aki a művészet számára születik, mindig vissza fog ahhoz térni. Tehát akkor is, ha egy nagyon rossz munkahelyen dolgozik valaki, a művészet meg fogja őt találni és el fogja ragadni magával, ha ennek így kell történnie. Aki művész, az sosem szűnik meg művésznek lenni. Több más jellegű projektben is részt vettem, de aztán mindig vissza-visszatértem a művészethez, így biztos vagyok abban, hogy a megfelelő helyen vagyok.
– A VII. Kulturális filmek fesztiváljára készült videóm az egyik legrégebbi magyar étteremről készült, amely Brazíliában található: a Cangáról, amely a Dél-Brazíliában levő São Sebastião do Caí kisvárosban van. Azonfelül, hogy egyike a kedvenc helyeimnek, nagyon megérintett a története és az, ahogyan a hagyományokat őrzik. A Cvitko testvérek attól függetlenül, hogy egy olyan közösségben élnek, ahol tulajdonképpen nincsenek is magyarok, mégis megtartották a magyar nyelvet, melyet majdnem teljesen folyékonyan beszélnek csak egymás között. Mivel a szüleik meghaltak, az a missziójuk, hogy megtanítsák a gyerekeiknek úgy a nyelvet, mint az ételek elkészítési módjait. Az éttermük töltött paprikája házuk ikonikus étele, és ismertté vált az egész régióban. Azt látom, hogy az a közös vonás a magyar bevándorlók leszármazottjainál Brazíliában, hogy nagyon büszkék a származásukra és a kultúrájukra, és nagyon sokan nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy megtartsák ezeket.