– „Meg vagy igézve, fiam” – mondta nagyanyám, majd vizet vetett (azaz imádságot mondott, miközben gyufát gyújtott és bedobta egy pohár vízbe, amiből háromszor kellett innom, majd vízbe mártotta az ujját és keresztet rajzolt a homlokomra). Nemrég jelent meg a hatalmas Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógusa. Ez milyen hiedelemtípusba tartozik?
– Az említett rítus és hiedelem valóban előfordul szórványosan még manapság is hagyományos közösségekben. Két évtizede egy észak-magyarországi gyűjtőutam során én magam is tanúja voltam annak, hogy egy ottani faluban a görögkatolikus pap felesége – férje egyetértésével ‒ preventív céllal szenes vizet készített, gyermekeik védelmében. Ám ez önmagában még nem monda.
Mondává akkor válik, ha vélt vagy valós történetként elmesélnek egy olyan esetet, hogy valaki (a mesélő maga, egy családtagja, egy falubelije) „szemről esett”, beteg lett, és csak vízvetés által jött helyre.
Két-három évtizede mindez még szinte mindennapos esetnek számított a Kárpát-medence legtöbb részén, olyan egészen különleges változatok formájában is, hogy egy ártó szemű ember mise közben még magát a papot is megigézte, illetve hogy nem másnak, mint a református lelkésznek volt igéző tekintete.
– Úgy tudom, hogy a legrégebbi hiedelmek és a legújabbak is szerepelnek benne. Mostanában mit látnak többször Erdélyben: prikulicsot vagy ufót?
– Amikor két évtizede folklórgyűjtőként végigjártam a Kis-Küküllő mente és Fehér megye magyarlakta falvait, még szinte minden településen megneveztek olyan élő vagy csak nemrég meghalt személyt, akit prikulicsnak tartottak, olyan embernek, aki minden holdtöltekor kutyává változik.
Ma már e hagyományoknak arrafelé is csak szórványos emléke létezhet – bár a tömegkultúra által közvetített werewolf-hiedelmek, a farkasemberekről szóló filmek bizonyos értelemben életben is tarthatják ezeket a helyi kultúrába mélyen beágyazódott, ősi képzeteket.
Úgyhogy helyenként még akár látni is vélhetnek egyesek továbbra is prikulicsot, ám nyilvánvaló, hogy ‒ a tömegkultúrától szintén nem függetlenül ‒ a népi kultúrában is egyre inkább az ufók ideje jött el. Az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus utolsó fejezetét is a „modern”/„kortárs” mondák típusmutatója alkotja, közöttük is a legszámosabbak az ufókról szóló történetek. És ami különös, bár nem is annyira meglepő, hogy mesélőik többnyire diplomás emberek. Például a dicsőszentmártoni református lelkésztől több olyan történetet is hallottam, melyekben saját élményként tolmácsolta az éjjeli égbolton a faluja fölött feltűnő fényes, azonosítatlan repülő tárgyakról szóló eseteket. Egy Kis-Küküllő mentén élő tanítónő pedig a község határában látott ufó ellenállhatatlan, hívó vonzásáról számolt be, és csak családtagjai figyelmeztetésének köszönhette, hogy nem ment közelebb.