Amikor megláttam, hogy H. Nagy Péter a kitűnő Karanténkultúra és járványvilág című kötete folytatásaként megjelent Karanténkultúra: A folytatás című könyvének egyik tanulmányában Connie Willis Ítélet könyve című, egyebek mellett a pestis korába való időutazásról/időugrásról szóló művéből ugyanazt a bekezdést tartja fontosnak idézni, amit a kötet olvasásakor én is fontosnak tartottam kimásolni a magam számára („Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: […] Én istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet? Kivrinnek fogalma sem lehet arról, mi történt. Azt fogja hinni, hogy rossz helyen van, vagy rossz időpontban, esetleg valamiképpen összezagyválta a napok számlálását a pestis alatt, vagy valami baj történt az ugrással. Azt fogja hinni, hogy elhagyták őt”), nagyon megörültem, mert a saját olvasói ízlésemnek a megerősítését láttam benne. (Nem mellesleg, ha jól emlékszem, H. Nagy Péter első könyvének hatására olvastam el tavaly az Ítélet könyvét, és ugyanakkor határoztam el azt is, hogy minden mást el fogok, amit H. Nagy elemez a saját könyveiben.)
A fentiekből is látszik, hogy örömmel olvastam a Karanténkultúra folytatását, melynek első kötetéről a maga idejében lelkesen számoltam be.
Ha a két kötetet össze kellene hasonlítani, talán azt mondhatnám, hogy az elsőhöz képest ez a második inkább irodalmi igénnyel íródott, vagy pontosabban: irodalmi igénnyel, irodalmibb igénnyel íródott. Karcosabb, több benne a rock and roll (és még több benne a popkultúra, a popkulturális utalás, bár ez általánosságban is jellemzi a szerző köteteit), több benne a talányos, már-már novellisztikus végszó, a frappáns, némelykor karikírozó jelleg, több benne a szerzői, alkotói szubjektum: „A karanténkultúra biciklistái tehát mintegy alkalmazták a Bicycle Race-ben foglaltakat. Gondolván, a biciklimmel arra megyek, amerre akarok, a tömegközlekedési eszköz (és a tömeg) arra visz, amerre ő megy; én a szabad mozgást választom. És lényegében ez a determinisztikusság és tudatosság közti oszcilláció a legegyszerűbb értelmezése a Queen dalának is. A többi már csak testtechnika.” Ami nem baj, sőt.
Ugyanakkor jottányit sem enged a tudományos igényből és igényességből, a legtöbb mondatot nem árt kétszer elolvasni, annyira sűrű és okos, és mélységesen lenyűgöző az a szerteágazó tudományos érdeklődés és a témákhoz való érdemben hozzászólni tudás, amit a kötet… villant: „A 14. századi pestisjárvány valószínűleg a kulturális járványtan vagy járványtörténelem favoritja, mivel ez jobban rögzült a mindenkori köztudatban a többi járványhoz képest; ahogyan a nagy fajkihalási hullámok esetében nagyságrendekkel többen ismerik a dinoszauruszok eltűnésének történetét, mint a jóval nagyobb kihalási eseményeket. Ennek nyilvánvalóan kulturális okai vannak, a fekete halál 1348-as tarolása sokféle módon rögzült a kulturális emlékezetben, az irodalomtól a képzőművészeten át a várostörténetekig. A »kihalt a világ egyharmada« megállapítás (mely akár tényszerű is lehet, de nyilvánvalóan csak közelítés) nagy karriert futott be a művelődéstörténetben, tankönyvek idézik, irodalmi művekben, később filmekben szerepel, vagyis a médiagépezet által fenn- és készenlétben tartott bombasztikus alakzata a járványokról szóló diskurzusoknak.”
Meggyőződésem, hogy a Coviddal kapcsolatos „járványtan és járványtörténelem” fontos kötetei H. Nagy Péter Karanténkultúra-könyvei (hiszen – egyebek mellett – még a járványok pozitív hozadékára is akar és tud példát hozni a szerző). Meg hát jól mutat a két kötet egymás mellett a polcon is. Ő egy interjúban vállalkozását/könyvét „hibridnek” nevezi, majd pedig „fiktív kultúratudományos graffitinek” – és bár ez tetszetős és pontos megfogalmazás, vagy a graffiti értelmezési körét kell kitágítani, vagy mégiscsak módosítani a megnevezést/megnevezésen, és mondjuk „fiktív kultúratudományos expresszionista-szimbolista festészetnek” nevezni.
H. Nagy Péter: Karanténkultúra: A folytatás. Prae Kiadó, Budapest, 2021.
Borítókép: H. Nagy Péter (Fotó: Helyőrség.ma)
