A több idősíkot és szituációt felvillantó történet alapvetően abból a problémafelvetésből indul ki, hogy miként lehet a mai középiskolásokat, a „digitális bennszülötteket” rávenni arra, hogy üvegburájuk alól kilépve érdeklődést mutassanak olyan sorsok, történelmi helyzetek és átgondolásra érdemes erkölcsi dilemmák iránt, amelyek az idősebb nemzedék meggyőződése szerint fontosak a világ megértéséhez.
A jó tanárt onnan lehet felismerni, hogy képes felépíteni az érzelmi kötődést a diák és az ősök által megélt múlt között. Ráébreszteni a serdülőt, hogy ő sem külső szemlélő, családjával együtt részese a szembejövő események szakadatlan hömpölygésének. Ha ellenben tehetségtelen a tanár és a diák csak lelketlenül száraz, számon kérhető adatok végtelen sorozatának látja a történelmet, akkor az egésznek semmi értelme. Sőt kontraproduktív! Ennél már csak az a rosszabb, amikor ideológiavezérelt narratívákat akarnak a diák agyába döngölni történelemoktatás címén – ebben is volt részünk a rendszerváltás előtt. A történelem egy izgalmas sztoriláncolat, de nem mindegy a „csomagolás”.
A darab azzal hozza közel a megcélzott tizenévesek számára az egyes történelmi szereplők drámáját, hogy mindenekelőtt a szabadulószoba diákjaiban felismerhetik önmagukat. A megformált karakterek az aktuális diáknyelvet használják, akik számára ugyanolyan távoliak és valószínűtlenek azok a helyzetek, amelyekbe csöppennek, mint a nézőtéren ülő kamaszoknak. Ezzel meg is van a közös szál. Ezt a dramaturgiai szándékot a fiatal színészek ügyes játéka és a humoros dialógusok együtt hitelesítik. A másik, ami dicséretet érdemel, hogy a darab történelmi szereplőinek ábrázolása mellőzi azt az iskolai ünnepélyekre jellemző patetizmust, amitől emlékeim szerint annak idején legszívesebben sikítva rohantunk volna ki az utcára. Ez itt nincs, a megidézett alakok pontosan olyan érző emberek, mint a valóságban voltak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!