Magyar hősök a Millenárison

A korszak jelentőségéhez mérten túlságosan kevés a színpadra, filmre vihető irodalmi alkotás. Pláne az ifjúságnak szóló! A Nemzeti Emlékezet Bizottsága az Ülj Közelebb Produkcióval együttműködve talán éppen ezért vállalkozott a Magyar hősök című darab színrevitelére, amely tervezett előadásai során remélhetőleg bebizonyítja majd: célcsoportjának legalább annyira tetszik, mint a szocialista társadalmi tébolyt még átélt szülők nemzedékének. A Magyar hősök – Szabadulószínház című ifjúsági előadást április 29-től öt alkalommal tekinthetik meg a Nemzeti Táncszínházban.

Képzeld el magad ennek vagy annak a történelmi személyiségnek a helyé­ben! Akkor, ott, abban a helyzetben te milyen döntést hoztál volna és miért? – javasolta sok évvel ezelőtt történelemszakos hallgatóinak egy szemináriumán Raffay Ernő tanár.

Mindenki más-más nevet kapott. Én így találtam magam Teleki Pál miniszterelnöki székében, hogy aztán az ellentétes nézőpontok és vélemények szócsatájában megtanuljam a szabályt: a történelemben sose ítélj elsőre! De másodikra, sőt harmadikra is csak óvatosan!

E gondolati játék emlékét idézte fel bennem a Magyar hősök című színielőadás, amelynek díszbemutatója a Nemzeti Táncszínházban volt március 24-én. A Szabó Borbála által írt és Seres Tamás rendezte darab alaptörténetében öt középiskolás diák és tanáruk egy szabadulószobába kerül, ahol egy Kamarás Iván hangján menny­dörgő gép döntése alapján mindenki a negyvenes-ötvenes évek egy-egy történelmi hősének szerepében, a kapott személy életének sorsfordító pillanatában találja magát.
Az alkotók a hősöket a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Mathias Corvinus Collegium és a Mandiner által közösen kiadott Magyar hősök című történelmi albumban bemutatott hatvan hazafi közül választották ki.

Fotó: NEB

A történelemtanár, akit Csuja Imre alakít, a váci börtönben Tollas Tiborral együtt raboskodó Gérecz Attila költő-forradalmár szerepében találja magát, aki 1954-ben a szökés dilemmájával küzd. A diákokat alakító fiatal színészek közül Böröndi Bence a „bibliás” politikus, a kisgazda Kiss Sándor szerepét kapta, aki nyilas vallatóját zsoltárénekléssel bosszantotta. Kopek Janka, a kivégzése előtt még reménykedő ötvenhatos hős, Brusznyai Árpád feleségének szerepébe kerül, míg Márfi Márk a később zsidó származása miatt meggyilkolt Richter Gedeon gyógyszergyáros döntési helyzetében találja magát, amikor a Svájcba menekülés és a hazaszeretetből való itthon maradás között kellett választania. A nagyszájú, vadóc diáklányt alakító Trill Beatrix a zsidómentőként mártírrá váló szerzetesnő, Salkaházi Sára szerepét kapja a géptől, abban a sorsfordító pillanatban, amikor megszületik benne a döntés: beáll szerzetesnek, hogy az elesetteket szolgálja. A Sütő András által megformált diák pedig annak az Oloffson Placid atyának a bőrébe kényszerült, aki képes volt a Gulágot is derűvel túlélni, miközben missziójának érezte mások gyámolítását. Ő is döntéskényszerbe kerül, de nem lőjük le a poént.

A több idősíkot és szituációt felvillantó történet alapvetően abból a problémafelvetésből indul ki, hogy miként lehet a mai középiskolásokat, a „digitális bennszülötteket” rávenni arra, hogy üvegburájuk alól kilépve érdeklődést mutassanak olyan sorsok, történelmi helyzetek és átgondolásra érdemes erkölcsi dilemmák iránt, amelyek az idősebb nemzedék meggyőződése szerint fontosak a világ megértéséhez.

A jó tanárt onnan lehet felismerni, hogy képes felépíteni az érzelmi kötődést a diák és az ősök által megélt múlt között. Ráébreszteni a serdülőt, hogy ő sem külső szemlélő, családjával együtt részese a szembejövő események szakadatlan hömpölygésének. Ha ellenben tehetségtelen a tanár és a diák csak lelketlenül száraz, számon kérhető adatok végtelen sorozatának látja a történelmet, akkor az egésznek semmi értelme. Sőt kontraproduktív! Ennél már csak az a rosszabb, amikor ideológiavezérelt narratívákat akarnak a diák agyába döngölni történelemoktatás címén – ebben is volt részünk a rendszerváltás előtt. A történelem egy izgalmas sztoriláncolat, de nem mindegy a „csomagolás”.

Fotó: NEB 

A darab azzal hozza közel a megcélzott tizenévesek számára az egyes történelmi szereplők drámáját, hogy mindenekelőtt a szabadulószoba diák­jaiban felismerhetik önmagukat. A megformált karakterek az aktuális diáknyelvet használják, akik számára ugyanolyan távoliak és valószínűtlenek azok a helyzetek, amelyekbe csöppennek, mint a nézőtéren ülő kamaszoknak. Ezzel meg is van a közös szál. Ezt a dramaturgiai szándékot a fiatal színészek ügyes játéka és a humoros dialógusok együtt hitelesítik. A másik, ami dicséretet érdemel, hogy a darab történelmi szereplőinek ábrázolása mellőzi azt az iskolai ünnepélyekre jellemző patetizmust, amitől emlékeim szerint annak idején legszívesebben sikítva rohantunk volna ki az utcára. Ez itt nincs, a megidézett alakok pontosan olyan érző emberek, mint a valóságban voltak.

A történelem és szereplői ismeretének identitásképző ereje, sőt nyugodtan kijelenthető, akár a politikai értékválasztásban is jelentősége van. Miközben a történettudomány szorgalmasan teszi a dolgát, ontja magából a diktatúrák korát feldolgozó könyveket, tanulmányokat, addig az irodalmi, filmes világnak – bár kétségkívül születtek értékes alkotások az elmúlt harminckét évben, sőt azt megelő­zően is – nagyon sok adóssága van még e téren. Pedig a történelmi távlat hiányára egyre kevésbé jogos hivatkozni.

Borítókép: A történelemtanárt Csuja Imre alakítja (Fotó: NEB)