Amikor a vezérőrnagy kultúrpolitikus lett

Nem volt szokatlan a Kádár-rendszerben, hogy egyes megbízható elvtársakat ide-oda dobáltak az egymástól gyökeresen különböző, fontosabbnál fontosabb tisztségek között, ugyanis legtöbb esetben nem a hozzáértés és a rátermettség, hanem a párthűség volt a döntő. Mivel az ideológiai képzettség felülírt mindent, sokszor olyan szakterületeket kaptak a politikusok, amikhez nem vagy csak kevéssé volt affinitásuk. Ilku Pál csak félig illeszthető ebbe a sorba, mert tanítói végzettsége volt ugyan, de aztán a pályától messze eltávolodott, amikor katonai pályára lépett. A vezérőrnagyból lett művelődésügyi miniszternek aztán kénytelen-kelletlen foglalkoznia kellett az ifjúságpolitikával is, amelynek egyik fontos lenyomata az a dokumentum, amelyet ötven éve készítettek neki egy sajtótájékoztatót előkészítve.

A minisztert felkészítő dokumentum ugyanakkor negatívumként szólt arról, hogy életkorukból fakadóan a fiatalok kulturális és szellemi világunkban könnyebben hódolnak a divatoknak. Felrótták a Radio Luxembourg, a Szabad Európa Rádió és más nyugati csatornák könnyűzenei adásai iránt mutatott élénk érdeklődést, ahogy a beatzene akkoriban már leáldozófélben lévő mozgalmát is helytelenítették. Azt is leírták Ilku Pálnak – ha még nem tudta volna –, hogy az ifjúság már akkoriban is nagyon sokféleképpen szórakozott, de a szocialista elveknek leginkább megfelelő könnyűzenei formákat (pol-beat, egyes sanzonok és táncdalok) kell támogatni, másokat viszont akár le is lehet tiltani. Persze nyilvánvalóan életszerűtlen, hogy egy kommunista nagybölénynek majd pont az alkalmazottai mondják meg, mikor mit kell csinálnia, ebben a megjegyzésben inkább a kulturális tárca beosztottjainak megfelelési kényszerét kell látnunk. A támogatásra mindenesetre 1972-ben jó példa volt a különböző fesztiválokra való kiküldetés, mint Kovács Kati és Koncz Tibor tokiói vagy előbbi és Zalatnay Sarolta MIDEM-fesztiválra, illetve Karda Beáta Egyiptomba, Ihász Gábor Bulgáriába vagy Zalatnay Sarolta Pozsonyba történő kiküldetése, de a viszonosság elve alapján Magyarország is fogadott a kommunista kultúrpolitikának megfelelő könnyűzenészeket, mint például 1972-ben Oscar Petersont vagy Rhoda Scottot. Ugyanígy a rendszert szolgálta ki többek között az Országos Rendező Iroda által szervezett koncertek sokasága a KISZ építőtáboraiban, amelyek akkoriban kezdtek szárba szökkenni. Arról már nem szól a fáma, mennyire bizonyult hasznosnak ez a felkészítő anyag Ilku Pál számára, de annyi bizonyos, hogy ezekből a megjegyzésekből is kirajzolódik a Kádár-rendszer könnyűzenei politikájának jó néhány sarkalatos pontja, amelyek könnyen belátható módon akadályozták a fiatalokat abban, hogy szabadon szórakozzanak.

Borítókép: Erkel Színház, Táncdalfesztivál, Kovács Kati énekesnő 1971-ben (Fotó: Fortepan/Bojár Sándor)