Ilku Pálnak eredetileg esze ágában sem volt holmi csip-csup „ifjúsági problémával” bíbelődni. Életének előzményei ugyancsak ezt támasztják alá: 1948 decemberében ezredesi rangban a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége agitációs és propaganda-csoportfőnökének nevezték ki, amit még megfejelve 1950. november 7. alkalmából vezérőrnagyi rangot kapott. Ebbéli minőségében 1954 őszétől a moszkvai Vorosilov Katonai Akadémia hallgatója lett, majd nem hagyta cserben elvtársait, és éppen akkor, amikor a magyarországi moszkoviták mindenüket – legfőként a bőrüket – mentve iszkoltak a nagy testvérhez, 1956. október 30-án tanulmányait megszakítva visszajött Magyarországra, hogy aztán november közepétől a Honvédelmi Minisztérium Katonai Tanácsának tagjaként a karhatalom irányításában és a hadsereg újjászervezésében vegyen részt, jelentősen hozzájárulva ezzel az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leveréséhez. (A Katonai Tanács volt az a hírhedt testület, amely még a forradalom alatt fel akarta robbantani a Corvin közt, 1956. december 4-én pedig Uszta Gyulával és Földes Lászlóval – Hobo apjával – együtt határozottabb, keményebb fellépést sürgetett a forradalmárokkal szemben.) Szolgálatait sajátos módon köszönte meg a pártállam: a Volán SC futballstadionjának korábbi címéből ismert Czabán Samu vejére 1958 februárjában a művelődésügyi miniszter alsó- és középfokú oktatással foglalkozó helyettesének posztját bízták (emiatt a hadseregben tartalékállományba helyezték), majd még ugyanebben a hónapban az MSZMP KB rendes tagként vette fel soraiba. 1961-től egészen 1973-ban bekövetkezett haláláig művelődésügyi miniszterként szolgálta a három T (tilt, tűr, támogat) néven ismertté vált kommunista kultúrpolitikát.
Mivel Ilku Pált egy éppen aktuális sajtótájékoztatóra fel kellett készíteni, A magyar ifjúság kulturális helyzete címmel összeállítást készítettek számára a kulturális tárca munkatársai 1972. szeptember 12-én. A nagy szocialista szlogenek ebben ugyanúgy megtalálhatók voltak, mint a párt határozataiban vagy magában az 1971-ben meghozott ifjúsági törvényben. A lózungok szerint az ifjúságpolitika fő célja a fiatal nemzedék szocialista nevelése és a szabadidő kulturált felhasználása. Úgy tűnik azonban, hogy ezzel a szemlélettel nem volt ellentétes az, hogy örvendetes tényként könyvelték el a koncertlátogatás növekedését, amit az ifjúság kulturális igényének megnövekedésével magyaráztak. Ide tartozott, hogy a leginkább a fiatalokra jellemző öntevékeny művészcsoportokat is elismerte a minisztert tájékoztató irat, mondván, hogy a felnövekvő generációk szórakozási igényei nagyobbak lettek, mint egy-két évtizeddel korábban, de mivel már szocialista szellemben nevelkedtek, így kommunista olvasatban apáikhoz képest mindenképpen előreléptek. (Úgy látszik, nincs új a nap alatt, mert egy évtizeddel korábban a budapesti pártbizottság ülésén is azon örömködött az egyik felszólaló, hogy „a mi fiaink és lányaink” már sokkal szebben és jobban szórakoznak, mint apáik és anyáik, mert előbbieket már a szocialista eszmék alapján nevelték. A későbbi Magyar Televízió-elnök Nagy Richárd pedig a KISZ küldöttjeként szintén a Budapesti Pártbizottságban 1961-ben afölötti örömének adott hangot, hogy a Budai Ifjúsági Parkban az év szeptemberében csak hét pofont kellett kiosztani, ami úgyszintén a szocialista erkölcs szerinti nevelés melletti érvként hangzott el – az már más kérdés, hogy ez a számadat Rajnák László Ifipark-igazgató mentalitását ismerve erősen kozmetikázottnak tűnik, de még ha így is volt, rámutat arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a rendfenntartók nemegyszer erőszakot alkalmaztak a fiatalokkal szemben.)
