Kommunista nagykutyák és kisemberek a könnyűzenéről

A könnyűzenei élet résztvevőinek napi szintű megpróbáltatásokat kellett kiállniuk annak érdekében, hogy – képletesen szólva – életben maradjanak. Azoknak, akik ambiciózusabbak voltak, a Táncdal- és Sanzonbizottsággal kellett megvívniuk a mindennapos szélmalomharcaikat, nemegyszer eleve kudarcra ítéltetve, máskor pedig a kisemberek gondolták azt magukról, hogy feltétlenül jelenteniük kell valamelyik általuk elérhető felsőbb pártállami fórumon a könnyűzenészekkel szembeni ellenérzéseikről. A Kádár-rendszerben nem volt ez másképp ötven évvel ezelőtt sem.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A másik oldalról nézve persze egészen biztosra vehető, hogy nem minden zeneszám ütötte meg a színvonalat, sok volt a kezdetleges szerzemény, de azt is erősen valószínűsíthetjük, hogy számos dalról azért szedték le a keresztvizet, mert nem felelt meg a szocialista-realista elvárásoknak.Egyébként még az sem volt mindegy, hogy ki nyújtotta be elbírálásra a nótát, mert a pártállam számára elfogadottabb név alatt futó kotta esetlegesen jobban feszegethette az ideológiai határokat is, mint egy ismeretlen szerző zeneműve. A szigorítási tendenciát ugyanakkor még az is erősítette, hogy 1972. július 1-jétől emelkedett a bírálati eljárás díja, innentől fogva a táncdalokért száz, a külföldi számok magyar szövegű fordításainak bírálatáért ötven forintot kellett befizetni a sanzonbizottság kasszájába (ami persze nem volt önállóan gazdálkodó szerv, a hozzájuk beérkező összegekről nem ők, hanem a felettes szervként működő Művelődésügyi Minisztérium rendelkezett). Ebben a lépésben bőven benne volt az infláció is, de ezt elhallgatva azzal indokolták az emelést, hogy a színvonalat akarták ezzel növelni, ugyanis ettől várták azt, hogy kevesebb, de jobb minőségű dalt adnak majd be a sanzonbizottságnak.

Ezen túlmenően azonban nemcsak a nagykutyák, hanem a kisemberek is nyilvánítottak negatív véleményt 1972-ben a könnyűzenéről. Ezek egyik ékes példája Szajkó István, a budapesti Hajtómű- és Felvonógyár alkalmazottjának 1972. március 8-án a Művelődésügyi Minisztériumnak küldött levele, amelyben elkötelezett kommunista érzelmét bizonygatja. A Székesfehérváron megrendezett egyik Ki mit tud? selejtező számára visszatetszést keltő mozzanatait ecsetelve felrótta a zsűri „Nyugat-imádatát”, és felháborodva írta, hogy a beatzenét jobban kedvelte a zsűri, mint a népzenét. Azt is megjegyezte kioktató stílusban a liftszerelő mester, hogy a Szovjetunióba kellett volna mennie a zsűrinek a népzenét tanulmányozni, ahol az emberek igazán szeretik ezt a fajta muzsikát, a könnyűzene ugyanis szerinte nap mint nap változott és nem volt jövője (utólag már láthatjuk, mekkorát tévedett). A minisztérium osztályvezető-helyettese, Poszler György 1972. április 11-én kelt válaszában megvédte a zsűrit, azt az indokot hozva fel, hogy a népzenészeket éppen azért nem engedték tovább az országos selejtezőbe, mert nem akarták, hogy kudarcot valljanak, így ezzel nekik csak jót tettek. Ettől függetlenül a levél hangvétele nagyon kedves, elvtársias, egyáltalán nem leereszkedő, hiszen mégis csak az ő kutyájuk kölykének a szélsőséges kívánságait utasította vissza.

Érdekes módon a kisemberek könnyűzenét érintő problémái nemcsak a munkáskáderek szintjén maradtak fenn a Kádár-korabeli dokumentumok között, hanem a zenészek szemszöge is megjelent a művelődésügyi tárca levelezésében. A minisztérium azt a látszatot igyekezett fenntartani, hogy a tánczenekarokkal is foglalkozik érdemben, legalábbis ezt próbálta elhitetni az egyik 1972. augusztus 21-én kelt levelében. Az történt ugyanis, hogy egy csákberényi együttes megkereste a tárca közművelődési főosztályát arra panaszkodva, hogy nem volt megfelelő műszaki berendezésük, ami miatt anyagi segítségre szorultak, magyarán szólva naiv módon egy kis pénzt kértek a működésükhöz. „Természetesen” nem kaptak erre vonatkozóan még csak ígéretet sem, de a tárca a Fejér Megyei Tanács vb művelődésügyi osztályára és a zenekarnak egyaránt válaszolt egy héten belül, miszerint a megyei szerv lehetőségeihez mérten támogassa az együttesnek helyet adó kultúrházat, ha arra méltók. Igazi pártállami „megoldás” született tehát, „Nesze semmi, fogd meg jól!”, így nem csoda, ha a csákberényi zenekar végül nem tudta meghódítani a világot jelentő deszkákat.

Borítókép: A Magyar Rádió 8-as stúdiója 1971-ben, a keverőpultnál Kardos József hangmérnök, az asztalnál Bolba Lajos rendező, jobbra Sztevanovity Zorán beatzenész. A karmester Balassa P. Tamás (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)