Ha egy mondatban kéne meghatároznunk, mely felismerések húzódnak a napjainkban egyre népszerűbb skandináv krimik mélyén, a következő – házilag készített – meghatározással élnénk: a társadalom alapegysége, a család elképzelhetetlen visszaélések, felfoghatatlan bűnök melegágyává vált, és e szűkebb színteret körülfogó, tágabb közeg – az úgynevezett jóléti társadalom – a maga módján szintén diszfunkcionális, hiszen számos rendszerszintű probléma nehezíti, hogy tökéletesen működjön.
A skandináv krimik kedvelői jól tudják, hogy eme alapkövekre változatosan kialakított épületeket lehet emelni. Egyes történetek a saját démonaikkal küzdő, ám elborult agyú sorozatgyilkosok kézre kerítésében így is jól teljesítő hősre összpontosítanak – ilyenek például a norvég Jo Nesbo Harry Hole-sorozatának kötetei. Mások a rendőrségi nyomozás folyására, a szakmai hitelességre helyezik a hangsúlyt, mint a szintén norvég Jorn Lier Horst William Wisting-szériája. És persze vannak olyanok is, amelyek társadalomkritikai mellékzöngékkel bírnak, mint például a svéd Stieg Larsson nagysikerű Millennium-trilógiája, vagy a dán Jussi-Adler Olsen Q-ügyosztály sorozata.
Az izlandi Ragnar Jonasson Sötétség című regénye – a Rejtett Izland-trilógia nyitó kötete – azonban valami mást kínál. Főszereplője, Hulda Hermannsdottir a reykjavíki rendőrség hatvannégy éves, özvegy nyomozónője, aki a kötet elején épp egy gázolási ügyben vizsgálódik, ám amikor visszatér a kapitányságra, a főnöke közli vele: a nyugdíjba meneteléig hátra lévő időt nem kell ledolgoznia, menjen szabadságra, hisz már megvan az utóda, aki átveszi az ügyeit – és az irodáját.
Mivel gyakorlatilag a munkája az élete, Huldát kisebbfajta sokként éri a hír. Kiharcolja, hogy amíg még a testületnél van, újranyithasson egy aktát: egy évvel ezelőtt egy Elena nevű, orosz menedékkérő lány holttestére bukkantak egy öbölben. A rendőrség hivatalos álláspontja szerint öngyilkosság történt, ám Hulda sosem tudott megbékélni e minősítéssel, úgyhogy nekilát, hogy tisztázza az esetet…