Ha egy mondatban kéne meghatároznunk, mely felismerések húzódnak a napjainkban egyre népszerűbb skandináv krimik mélyén, a következő – házilag készített – meghatározással élnénk: a társadalom alapegysége, a család elképzelhetetlen visszaélések, felfoghatatlan bűnök melegágyává vált, és e szűkebb színteret körülfogó, tágabb közeg – az úgynevezett jóléti társadalom – a maga módján szintén diszfunkcionális, hiszen számos rendszerszintű probléma nehezíti, hogy tökéletesen működjön.
A skandináv krimik kedvelői jól tudják, hogy eme alapkövekre változatosan kialakított épületeket lehet emelni. Egyes történetek a saját démonaikkal küzdő, ám elborult agyú sorozatgyilkosok kézre kerítésében így is jól teljesítő hősre összpontosítanak – ilyenek például a norvég Jo Nesbo Harry Hole-sorozatának kötetei. Mások a rendőrségi nyomozás folyására, a szakmai hitelességre helyezik a hangsúlyt, mint a szintén norvég Jorn Lier Horst William Wisting-szériája. És persze vannak olyanok is, amelyek társadalomkritikai mellékzöngékkel bírnak, mint például a svéd Stieg Larsson nagysikerű Millennium-trilógiája, vagy a dán Jussi-Adler Olsen Q-ügyosztály sorozata.
Az izlandi Ragnar Jonasson Sötétség című regénye – a Rejtett Izland-trilógia nyitó kötete – azonban valami mást kínál. Főszereplője, Hulda Hermannsdottir a reykjavíki rendőrség hatvannégy éves, özvegy nyomozónője, aki a kötet elején épp egy gázolási ügyben vizsgálódik, ám amikor visszatér a kapitányságra, a főnöke közli vele: a nyugdíjba meneteléig hátra lévő időt nem kell ledolgoznia, menjen szabadságra, hisz már megvan az utóda, aki átveszi az ügyeit – és az irodáját.
Mivel gyakorlatilag a munkája az élete, Huldát kisebbfajta sokként éri a hír. Kiharcolja, hogy amíg még a testületnél van, újranyithasson egy aktát: egy évvel ezelőtt egy Elena nevű, orosz menedékkérő lány holttestére bukkantak egy öbölben. A rendőrség hivatalos álláspontja szerint öngyilkosság történt, ám Hulda sosem tudott megbékélni e minősítéssel, úgyhogy nekilát, hogy tisztázza az esetet…
A Sötétség tehát az egy utolsó munka/utolsó ügy típusú történetek közé tartozik, és aki már olvasott vagy látott hasonlót, tudhatja, azok általában mivel végződnek. Ahogy az sem valódi kérdés, hogy amit a külvilág kezdetben öngyilkosságnak hisz, valójában micsoda.
Első ránézésre tehát úgy tűnik, kevés újdonságot kínáló regénnyel van dolgunk. És hogy érdeklődésünk egy darabig még ne kezdjen azonnal élénkülni: Hulda alakja a kötet nyitó szakaszában teljességgel átlagosnak, hétköznapinak látszik, és a kibontakozóban lévő bűnügy sem éppen nagyszabású. A könyv közepe táján viszont azon kapjuk magunkat, hogy beszippantott a történet, és nem szívesen tennénk le a könyvet anélkül, hogy megtudnánk: mi történik a nyomozónővel?
Mert a Sötétség nem azon skandináv krimik közé tartozik, amelyekben a bűneset megoldásán, azt azt övező rejtély megfejtésén van a hangsúly – mindez csupán ürügyet kínál a szerzőnek arra, hogy főszereplőjét minél alaposabban bemutassa. És minél többet tudunk meg az asszonyról, a motivációiról vagy sajátos erkölcsi kódexének kialakulásáról, úgy kezdjük mind jobban sajnálni – és tisztelni.
Egy ilyen karakter megalkotása és szerepeltetése meglehetősen bátor lépés a szerző részéről. Hiszen a női főszereplőket mozgató krimikben a rendőrnők leginkább harmincasok, csinosak és ambiciózusak, és az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy előbb-utóbb elnyerik jóképű nyomozótársuk szerelmét, valamint az előléptetést. (Hogy milyen sorrendben, az tulajdonképpen mellékes.)
Ehhez képest Hulda a hetedik ikszben jár, sem csinosnak, sem szórakoztatónak nem mondható, a kollégáival kimérten, távolságtartóan viselkedik, és bár az eredményei alapján megilletné a vezetői hely, esélye sincs rá, hogy elérje ezt a pozíciót. Hogy miért? A válasz egyfelől a rendőri testület férfi dominanciájában, másfelől Hulda lassan feltáruló múltjában rejlik.
A regény nem egy, de rögtön két visszatekintő szálat is tartalmaz – ami szintén nem mondható megszokott megoldásnak –, és a kettő közül az egyik a nyomozónő szomorú gyerekkorát mutatja be. És ha már a múlt: egy ponton aztán arra is fény kiderül, miért van egyedül, vagyis mi történt a házasságában…
De a Sötétség a befejezésével üt igazán. Elsősorban e végkifejletnek tudható be, hogy a Moly.hu-n a – az olvasók értékelése alapján – a viszonylag alacsonynak mondható 76 százalékon áll kötet. Holott a benne elbeszélt események után tulajdonképpen szükségszerű, hogy oda fusson ki a cselekmény, ahová kifut, ráadásul e finálé illeszkedik a már említett „egy utolsó munka/utolsó ügy” típusú történetek lezárásainak sorába (mármint ha nem az édeskés hollywoodi megoldásokat vesszük alapul).
A regény erejét fokozza, hogy hangja mindvégig kimért, stílusa száraz és precíz – mintha ebben is Huldát idézné. Így még inkább hatnak a váratlanul, s mintegy mellékesen feltáruló, drámai részletek. A címválasztás ugyanakkor tudatos építkezésről árulkodik: a sötétség nem csak Izland tájait üli meg, de Hulda gyermekkorát és házasságát is – a bűnesetekről nem beszélve.
Az egyébként jogászként dolgozó Ragnar Jonasson tehát meggyőzően bizonyítja, hogy – bevettnek nem mondható főszereplőválasztással, szokatlan felépítéssel, némelyek várakozásainak meg nem felelő lezárással – elérhető olyan konstelláció, ami a nordikus noirok egyre zsúfoltabb világában is egyedíti végeredményt.
Mindezt a trilógia felépítése is példázza: kronológiáját tekintve visszafelé halad az időben, tehát a második rész cselekménye előbb játszódik, mint az jelen cikkben tárgyalt elsőé. A folytatás – Ború címmel – már kapható a magyar boltokban, ami vélhetően nemhogy nem árnyékolja, de inkább deríti a Hulda sorsa iránt érdeklődők kedélyét!
(Ragnar Jonasson: Sötétség. Animus Kiadó, Budapest, 2022. 263 oldal. Ára: 3290 forint.)
Borítókép: könyvborító (Fotó: Regényi Huba)
