Az elmúlt héten megtudhattuk, hogy a Jean-Paul Belmondo filmjeit bemutató toplistánkon az ötödik helyet a Kellemes húsvéti ünnepeket! című vígjáték érte el. Most pedig fény derül arra, hogy a negyedik pozíciót melyik Belmondo-film szerezte meg.
Hosszas töprengés után végül az 1970-es Borsalinóra esett a választás. Nehéz volt a döntés, mert valljuk be, nem ez a film Belmondo színészetének csúcspontja, de azt a tényt, hogy a kor két színészóriása együtt szerepelt benne, nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Delon és Belmondo együtt, egy filmben már önmagában szenzáció. Ezért toplistánkon a negyedik Jacques Deray 1970-es klasszikus gengszterfilmje lett.
4. Borsalino (1970)
A film egy az 1930-as években, Marseille-ben játszódó nagyszerű bűnügyi történet, egy gengszterfilm. François Capella (Jean-Paul Belmondo) és Roch Siffredi (Alain Delon) két kisstílű, pitiáner bűnöző, akiket a véletlen, illetve közös barátnőjük, Lola (Catherine Rouvel) hoz össze egymással. A kezdeti súrlódás után nagyon jó barátok lesznek, és leleményességüknek, furfangjuknak köszönhetően egyre feljebb lépnek az alvilági ranglétrán, elismert, keresett gengszterek lesznek. De nem elégszenek meg azzal amit elértek, még többet, még nagyobb szeletet akarnak abból a bizonyos tortából. Elintézik a vetélytársaikat, de végül óhatatlanul utoléri őket is a végzet, amely végül Capella halálát okozza.
A történet nem túl bonyolult, de a szereplők nagyszerű játéka és a film hangulata beszippantja a nézőt. A Delon és Belmondo párosa által alakított két gengszter valós személyeket takar, a marseille-i alvilág korabeli két császára, Paul Carbone és François Spirito ihlette a figurákat.
A Filmvilág 1983-ban a következőket írta a filmről:
„Máskülönben, a leszámolási jelenetek dinamikájától a fényképezésen át a kellékezésig jó értelemben vett amerikai fajta látványosság a Borsalino. A »franciásítás«, a sztori-szerkezet parodisztikus fellazítása, ellenpontozva némi bizsergető, vérszagú érzelmességgel, ezúttal inkább gyengíti az összhatást.”
Én ennek az ellenkezőjét gondolom, pont az európai vonások, a könnyed, laza, franciás humor megjelenése gazdagította, tette pikánssá, igazán vonzóvá ezt az alkotást.
A film hangulata zseniális. Olyan, mintha a szereplőkkel együtt mi, nézők is az 1930-as évek bűnös Marseille-ében élnénk. Mintha éreznénk a halpiac jellegzetes szagát, ott sétálnánk a kopottas, mindig nyüzsgő kikötőben az utcalányok között, és olyan érzésünk támad, mintha valóban megcsapná orrunkat a lokálok félhomályában gomolygó cigarettafüst és a konyak illatának utánozhatatlan egyvelege.
Ezt a semmivel sem összehasonlítható érzést három dolog váltja ki belőlünk. Jacques Deray zseniálisan megkomponált képei, Claude Bolling egykori virtuóz dzsesszzongorista csodálatos zenéje és természetesen a két színész parádés játéka.
A zene egész egyszerűen káprázatos. Óhatatlanul is Sándor Pál 1973-as filmjét, a Régi idők focija című remekművet idézte fel bennem. Nagyjából hasonló történelmi korban játszódik a két történet, így a filmzene is nagyon hasonlít egymáshoz. A Régi idők focijához is a Borsalinóhoz hasonlóan rendkívül sokat tesz hozzá a zene, ami a film által kiváltott hatást jelentős mértékben felerősíti. Említsük meg, hogy Sándor Pál nagyszerű filmjének zenéjét Tamássy Zdenkó komponálta.
A kasszáknál is robbant a Borsalino, hatalmas sikert hozott a két zseni, Delon és Belmondo közös szerepeltetése. A filmnek készült 1974-ben egy folytatása Borsalino és társai (Borsalino & Co. / Borsalino et companie) címmel, de a már Belmondo nélkül készült rész közel sem hozott annyit a konyhára.
