Én ennek az ellenkezőjét gondolom, pont az európai vonások, a könnyed, laza, franciás humor megjelenése gazdagította, tette pikánssá, igazán vonzóvá ezt az alkotást.
A film hangulata zseniális. Olyan, mintha a szereplőkkel együtt mi, nézők is az 1930-as évek bűnös Marseille-ében élnénk. Mintha éreznénk a halpiac jellegzetes szagát, ott sétálnánk a kopottas, mindig nyüzsgő kikötőben az utcalányok között, és olyan érzésünk támad, mintha valóban megcsapná orrunkat a lokálok félhomályában gomolygó cigarettafüst és a konyak illatának utánozhatatlan egyvelege.
Ezt a semmivel sem összehasonlítható érzést három dolog váltja ki belőlünk. Jacques Deray zseniálisan megkomponált képei, Claude Bolling egykori virtuóz dzsesszzongorista csodálatos zenéje és természetesen a két színész parádés játéka.
A zene egész egyszerűen káprázatos. Óhatatlanul is Sándor Pál 1973-as filmjét, a Régi idők focija című remekművet idézte fel bennem. Nagyjából hasonló történelmi korban játszódik a két történet, így a filmzene is nagyon hasonlít egymáshoz. A Régi idők focijához is a Borsalinóhoz hasonlóan rendkívül sokat tesz hozzá a zene, ami a film által kiváltott hatást jelentős mértékben felerősíti. Említsük meg, hogy Sándor Pál nagyszerű filmjének zenéjét Tamássy Zdenkó komponálta.
A kasszáknál is robbant a Borsalino, hatalmas sikert hozott a két zseni, Delon és Belmondo közös szerepeltetése. A filmnek készült 1974-ben egy folytatása Borsalino és társai (Borsalino & Co. / Borsalino et companie) címmel, de a már Belmondo nélkül készült rész közel sem hozott annyit a konyhára.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!