Vannak olyan alkotások, amelyeket soha nem felejt el az ember. Nem azért, mert remekművek, Carla Simón filmje közel sem remekmű, ám óriási hatással van az emberre. Egészen biztos, hogy még évek múlva is emlékezni fognak a nézők arra, ahogyan a barackültetvényen élt a filmben bemutatott család. Mert nemcsak dolgoztak ott, hanem élték a hétköznapjaikat is. A családon belüli dinamikát, a különböző generációk közötti kapcsolatot is remek módon ábrázolja a film. Nagyon érdekes, hogy nem a párbeszédek a legfontosabbak – bár hallunk emlékezetes diskurzusokat is –, hanem a képek vésődnek be a nézők tudatába kitörölhetetlenül.
Nagyon kevés film ábrázolja egy nagycsalád életét úgy, ahogyan a valóságban is élnek. Az Alcarrásban nemcsak a barackültetvényen folyó életet és munkát figyelhetjük meg, hanem azt is, ahogyan vigyáz egymásra ez a megtartó kis közösség, ahogyan finoman, a háttérből próbálják irányítani egymás életét. Az egyik legemlékezetesebb pillanat a nagyapához és az unokához köthető.
Amikor már temérdek alkalommal láttuk, hogyan szedik le minél gyorsabban a szép és érett gyümölcsöket kézzel a család tagjai, a világ egy teljesen másik megközelítése tárulkozik fel a mozivásznon. A nagypapa ugyanis a múltról mesél a lányunokájának, és miközben beszélgetnek, nagyon lassan szedegetik a fáról a gyümölcsöt, amelyet azután el is ajándékoznak, így különösen fontos, hogy a legérettebb és legszebb szemeket válogassák össze a kosárba. Aki valaha is megélt hasonlót (akárcsak egy „Szedd magad” akció közepette), az pontosan érti, hogy már-már spirituális tartalommal bír a jelenet.
A film azt is tűpontosan ábrázolja, milyenné lett a világunk. Kiderül, hogy manapság az adott szó semmit nem ér. Korunk nem értékeli a hagyományos értékrend szerinti életet. Egy családi vállalkozásnak a mai „fejlett” európai kultúrkörünkben nincs kiemelt védelme. Mindez azért fájdalmas, mert látjuk azt a temérdek erkölcsi értéket, amelyet az idősebb generáció átad a fiatalabbnak. Látjuk, hogy a gyerekek eléneklik a nagyszülőktől megtanult dalokat, a hallgatóság, a család többi tagja pedig pontosan tudja, hogy ők is így énekelték, és az utódaiknak is így kell énekelniük, mert ha már nem száll generációról generációra az egyébként fontos tudást is tartalmazó dalszöveg és a fülbemászó dallam, akkor vége mindennek.
Mert sok mindent el lehet venni egy családtól, szinte nincs is olyan család, amelyiktől nem vették el azokat a javakat valamikor, amelyeket őseik felhalmoztak.
Ilyen az emberi természet: sokszor elveszi azt, ami a másé. Ez főleg azokra az évtizedekre jellemző, amikor a hagyomány és az erkölcs máglyára kerül, amikor tönkre akarják tenni a családokat, amelyek összetartása nélkül széthullik egy társadalom, még akkor is, ha olyan régi kultúrkörről van szó, mint az európai.
A film üzenete egyértelmű tehát, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Arról van ugyanis szó, hogy a modern, naperőműveket telepíteni akaró tulajdonos kivágja a film végén a barackfákat. A család csak áll, összetörve nézi, milyen gyorsan tönkre lehet tenni mindazt, amit mások évtizedek alatt hoztak létre. A nézőknek is elakad a szava.
Szinte feldolgozhatatlan, amit látunk, mert mire a pusztítás képei következnek, addigra úgy érezhetjük magunkat, mintha mi is családtagok lennénk.
Az alkotók izgalmas, a dogma stílusirányzatra jellemző, a szereplőket követő kézikamerázás révén is igyekeztek felkelteni a nézők érdeklődését a család iránt –, de a sok amatőr szereplő természetes és ösztönös játéka is önmagáért beszél. Korunk kegyetlen kritikáját látjuk tehát, talán még nem késő, hogy változtassunk mindezen.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Vertigo Media)
