Nagyon kevés olyan eset ismert a film történetében, amikor egy alkotás második része jobb lett, mint az első. De valljuk be őszintén, kultuszfilmek esetében ez nem nagyon érdekes, ilyen jellegű dolgokkal a rajongók nem igazán foglalkoznak. Arról van szó ugyanis, hogy mindent felülír az az öröm, amikor a régi és megszeretett hősöket viszontlátjuk a mozivásznon. Pontosan olyan érzés, mint amikor összefutunk régi barátokkal. Cameron jól ismeri ezt a mechanizmust és a nézői elvárásokat. Épp ezért mindjárt a film elején azonnal választ is ad arra, hogy mi történt az elmúlt több mint egy évtizedben a Sully családdal. Látjuk, hogy Sullyék boldog szerelméből négy gyermek születik, szépen felcseperednek. Vannak közöttük érzékeny lányok és egyre bátrabbá váló fiúk. Majd miután megtudjuk, mi is történt velük az elmúlt évtizedben, kiderül, hogy a jelenben viszont menekülniük kell, mert jönnek a rosszak, akiket már egyszer legyőztek, ám a filmben képes lett arra a tudomány, hogy egy avatar fejébe rakja egy ember teljes memóriáját, így a rossz emberek új na’vi életre kelhetnek kék lényként. Arról, hogy a lélekkel mi a helyzet, nem szól a fáma, milyen egyszerű is lenne az élet, ha csak emlékek halmazából állna egy ember. Mindenesetre bárkit feléleszthetnek az alkotók ezzel az ötlettel, így kétségkívül könnyebb is a mesélés, sokkal kevesebb új karaktert kell kitalálni.
Ha megnézzük a film dramaturgiai ívét, a nagyobb fordulópontokat, az látható, hogy olyan a második rész, mintha az elsőt mesélnék, csak sokkal populárisabban.
Az jó, hogy hangsúlyos a családi élet, az összetartás, és az, hogy egy apának minden szín alatt, élete árán is meg kell védelmeznie a szeretteit. Az viszont nem szerencsés az új részben, hogy sokkal kevesebb benne a spirituális tartalom. Az elsőben szeretni való volt, hogy sok szó esett valamiféle minden élőlényt összefogó energiáról, egy olyan istenről, akihez lehet fordulni a bajban. Még vizualizálták is, ahogy rá lehet csatlakozni egy olyan kollektív tudatra, amely őrzi az ősök tudását, amely megtartja emléküket, és amely segít, ha baj van, de abban is segít, ha egy na’vi nem tudja, hogyan élje tovább az életét. Ebben a második részben viszont kevesebb a szellemi tartalom, és több az akció, a háború, a bunyó.
Az Avatar második részében az alkotók óriási hibát követtek el, mert szinte teljesen elengedték azt az alaphelyzetet, hogy emberek avatarokat irányítanak. Az első rész különlegessége ez volt. Így viszont, ha csak rohangálós és lövöldözős akciófilmet látunk, a ténylegesen elbűvölő látványvilágon kívül nem nagyon marad már semmi egyedi ebben a második részben. Ráadásul a film nézése közben már nemcsak a Csillagok háborúja és A Gyűrűk Ura jut a néha-néha saját gondolataiba mélyülő néző eszébe, hanem A kék lagúna és a Némó nyomában is. Persze kétség nem fér hozzá, hogy igényesebb mesék ihlették az alkotókat, de az egész vetítés alatt olyan érzés keríti a nézőt a hatalmába, hogy a film legfontosabb jeleneteit már látta valamelyik Marvel-filmben.
Ha arra gondolunk, hogy a 3D-s filmvetítés térhódítása az első Avatarral indult, akkor is csalódásunknak kell hangot adnunk. Mert egyrészt a 3D-s filmek nem léptek túl a vásári mutatványon, az alkotók nem nagyon tudnak néhány beúszó látványelemen kívül valódi tartalmat hozzátenni egy történet elmeséléséhez a 3D-vel. Másrészt pedig az történt, hogy a nézőket az elmúlt évtizedben nem igazán érdekelte a 3D-s tartalom. A valódi igényes filmgyártás ugyanis nem arról szól, hogy vásári mutatványosként ámulatba ejtik a közönséget, hanem arról, hogy tényleges katarzist élhessen meg az, aki időt és pénzt szán arra, hogy kulturálódjon. Mert egy átlagos néző nemcsak azt szeretné, hogy felhőtlenül szórakozzon, hanem azt is – hiába halljuk kórusban az ellenkezőjét –, hogy újra és újra megéljük a csodát a moziban is. Ahhoz viszont legalább egy kicsivel több mélységre lenne szükség. Főleg, ha állandóan azt halljuk, hogy merülni kell.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Forum Hungary)
