Ez a film a kitartásról szól. Arról, hogy Megan Twohey (Carey Mulligan) és Judi Kantor (Zoe Kazan), a New York Times két riportere nem ijedt meg a liberális Hollywood esetleges bosszújától, nem ijedt meg attól, hogy elfogy körülöttük a levegő, nem ijedt meg a nagyhatalmú filmes világ pökhendi stílusától, fenyegető fellépésétől, hanem úgy döntöttek, hogy kiderítik, mi az igazság. Az Azt mondta egyrészt remekül bemutatja, hogyan működik az oknyomozó újságírói munka, amelynek során nem az igazság kiderítése a legnagyobb kihívás, mert az igaság nagyon hamar egyértelművé válik, hanem az, hogyan lehet ezt bebizonyítani. Mert a valódi újságírás nem épül városi legendákra, szóbeszédekre vagy arra, hogy valaki „azt mondta”.
Azért hiteles ez a film, mert minden kockájából kitűnik, mennyire iszonyatosan nehéz munka ez.
Másrészről azért is jó film az Azt mondta, mert egészen elképesztően hitelesen ábrázolja azt a folyamatot, hogy akár évtizedek múlva is milyen mértékig megvisel egy nőt már csak az is, ha felidézi zaklatásának történetét. Jól mutatja be a film azt a pillanatot, amikor kiejtik Harvey Weinstein, a temérdek nőt zaklató, szexuális együttlétre kényszerítő producer nevét. Látjuk, ahogyan megfagy az érintett nők tekintete, ahogyan megjelenik a félelem a szemükben, ahogyan összeszorítják a szájukat, és inkább hallgatnak, mert egyszerre érzik a szégyent és a dühöt. Látjuk, hogy nincsenek bevett magatartásminták az ilyen esetekre. Látjuk, hogy mindegy, milyen iskolai végzettségű egy nő, mindegy, honnan származik, mindegy, mi a foglalkozása, ugyanúgy reagál: leblokkol, terel, fél és menekül a kérdés elől.
Az alkotás jelentősége abban áll, hogy helyére teszi a dolgokat. Sok idő telt el ugyanis azóta, hogy elindult Harvey Weinstein munkahelyi zaklatási esetei nyomán – amelyért végül több évtizednyi börtönre ítélték – a #metoo-mozgalom. Azt is láttuk, hogy sokan visszaéltek a felerősödött médiafigyelemmel. Azt is láttuk – mármint az életben, nem a filmben –, hogy sokan átestek a ló túloldalára. Hogy sok férfi félreértette az esetek üzenetét, és úgy érezte, hogy már nem is lehet udvarolni a nőknek, mert a legkisebb közeledést is fel lehet fogni zaklatásnak. Ez a film azért jó, mert helyére teszi a dolgokat. Nem egy közeledés visszautasítását tekintjük zaklatásnak, hanem a hatalommal való folyamatos visszaélést. Nem azt, ha egy szórakozóhelyen udvarol egy férfi egy nőnek, ahova ismerkedni járnak az emberek, hanem arról van szó, hogy egy munkahelynek nem közege az udvarlás. A film érzékelteti, mi a különbség az udvarias férfias magatartás és az erőszakos zaklatás között.
Mert szó sincs arról, hogy ne kellene előre engedni a nőket a bejárati ajtónál, szó sincsen arról, hogy a férfinak ne kellene kinyitnia a kocsi ajtaját, mielőtt beül a nő, ha autóval mennek valahová.
A film megmutatja, hogy nem a férfiak évszázados udvariassági szokásaival van a baja a #metoo-mozgalomnak, hanem azzal, ha egy munkahelyi közegben egy férfi elkezd udvarolni egy nőnek.
Már a férfi-nő kapcsolat felvetése se odavaló, nemhogy az – eredeti hangfelvételeken halljuk –,ahogy idegen nőket szexuális aktus végrehajtására késztet Harvey Weinstein. Sok szoknyavadász vagy bunkó férfi nem igazán érti, miért probléma a zaklatás egy nőnek. A filmből kiderül, hogy azért, mert egy nő lelki traumát él meg ilyenkor, amely ráadásul a későbbi szexuális életére is hatással lehet. De nemcsak ezért fontos, hogy elkészült ez az alkotás, hanem azért is, mert lánygyerekeinket csak akkor tudjuk megóvni a zaklatástól, ha megtanulják, hogyan kell védekezni ellene. Olyan világot kell ugyanis teremtenünk, amelyben nem a zaklatás, hanem kultúrkörünk polgári udvariassági szokásai irányítják a férfi-női munkakapcsolatokat.
Borítókép: A két riporternő (Carey Mulligan és Zoe Kazan) nem ijedt meg a liberális Hollywood esetleges bosszújától (Forrás: UIP-Duna Film)
