Az akciójelenetek még könnyűek voltak, sokkal brutálisabb kihívások tarkították a Sárkányok Kabul felett forgatását

2011 augusztusában a magyar honvédség 540 civilt mentett ki a biztos halál elől a tálibok megszállásakor Afganisztánban. Ezt a hőstettet mutatja be a mozikban látható Sárkányok Kabul felett című film, amelynek rendezőjével, Dyga Zsomborral beszélgettünk.

Fotó: Csudai Sándor

– Olyan kiváló szerzői filmekkel indult a pályája, mint a Köntörfalak, az utóbbi években azonban a nagyközönséget megszólító produkciók felé vette az irányt, ennek a folyamatnak az eddigi csúcspontja a Sárkányok Kabul felett. Melyik műfajban érzi otthonosabban magát? 

Dyga Zsombor, a Sárkányok Kabul felett rendezője. Fotó: Csudai Sándor

– Folyamatosan dolgozom saját filmterveken, de ha úgy hozza az élet, és felkérnek olyan munkákra, amik lehetőséget biztosítanak arra, hogy fejlődjek és kiéljem a kreativitásom, bátran elvállalom őket, amíg a saját projektjeim támogatást nyernek.

– Gondolom, ez esetben azért is esett önre a választás, mert korábban az Aranyéletben bizonyította, hollywoodi színvonalú akciójelenetek terén is helytáll...

– Hiszem, hogy minden munka, legyen az rendezői vagy akár asszisztensi, a javamat szolgálja, fejlődhetek, új meg új dolgokat próbálhatok ki. Ennek a forgatásnak az akciójelenetek jelentették a legkönnyebb részét, már-már pihenőként éltem meg a tűzpárbajokat. Ment, mint a karikacsapás: technikailag alaposan meg voltak tervezve, profi kaszkadőrökkel végigpróbálva, minden előre letesztelve. Természetesen ezeket mindig nagyon szórakoztató forgatni, de ezeknél sokkal nagyobb kihívásokkal kellett szembe néznünk.

– Még egy pillanatra az akcióknál maradva: jól érzékeltem, hogy a robbanások esetében nem használtak számítógépes effektusokat, szemben a kortárs hollywoodi filmekkel, amelyeknél gyakran kizökkentően hatnak a digitális trükkök? 

– Igen, amit csak lehetett, praktikus effektekkel oldottunk be, CGI-t csak akkor vetettünk be, ha muszáj volt: az esetek nyolcvan százalékában csak a díszletek kiegészítésére használtuk. Rengeteg sok lövés dördül a filmben, bokáig gázoltunk a töltényhüvelyekben és szép számmal láthatunk robbanásokat is. Úgy voltam vele, hogy az a legbiztosabb megoldás, ha hívjuk a vérprofi öreg motoros szakembereket, hadd garázdálkodhassanak legjobb tudásuk szerint. Így lesz hitelesebb a hatása, a néző is érzi tudat alatt, hogy valódi, amit lát, és jobban átérzi a jelenetek súlyát.

Komplex feladat volt Magyarországon hitelesen megteremteni a közel-keleti légkört. Fotó: Szupermodern Stúdió

– Azonban miként említette, nem ezek a szegmensek okozták a legnagyobb kihívást. Mi jelentette akkor a munka oroszlánrészét? 

– Megteremteni a hiteles Kabult Magyarországon. Építészetileg, kulturálisan pontosnak lenni. Több száz afgán menekültet teljes kétségbeesésben láttatni 100 percen keresztül. A szereplőinkben fenntartani azt a szélsőséges állapotot és feszültséget a forgatás során, amely az egész filmet átjárja. Kabulban folyamatosan extrém módon kiélezett szituációkat látunk, amelyek a lehető legtávolabb állnak a mindennapos normalitástól. Nincs olyan pillanat, ahol a főszereplőknek és a statisztáknak száz alá esne a pulzusa. A mesterséges körülmények között pedig mindezt megvalósítani a felvételek alatt kemény munka, ugyanakkor brutálisan nagy energiarobbanás. 

Egy negyvenezer négyzetméteres díszletben az egyik pillanatban teljes csend honol, majd elhangzik a „tessék” vezényszó és elszabadul a pokol. Ez hihetetlen fizikai és lelki koncertrációt igényelt a teljes stábtól, nem véletlenül mondta a főszerepet alakító Jászberényi Gábor, hogy egy forgatás sok szempontból nagyon hasonlít egy katonai akcióra. 

Mindkettő hatalmas fegyelmet kíván.

– És ön volt katona?

 – Nem, polgári szolgálatos voltam a Magyar Független Film és Video Szövetségnél két évig. Gyakorlatilag ott kezdtem elmerülni a filmezésben.

– A szintén a honvédelem által támogatott S.E.R.E.G. című sorozatnak vállalt célja volt, hogy népszerűsítse az önkéntes szolgálatot. Itt azonban látva, hogy negyvennyolc órás műszakokban folyamatosan életveszélyben vannak a szereplők, a hősiességük ellenére sem éreztem, hogy szívesen bevonulnék. Félrement az esetemben az üzenet? 

– Nem, egyáltalán nem akartam semmit népszerűsíteni, méltó emléket igyekeztem állítani az Afganisztánban szolgált magyar katonáknak, a fantomhősökről mesélni, akikről vajmi keveset tudunk. Az volt a célom, hogy embereket és érzelmi szituációkat ábrázolva bemutassam ezt az apokaliptikus világot és az ő helytállásukat. Épp oly kegyetlenül, sokszor mocskosan és megrázóan, mint amilyen a való életben volt. Úgy gondolom, hogy a lehető legreálisabb tálalással lehet a legőszintébb, legigazabb módon bemutatni ezt a nemes hivatást.