Vágtázó Halottkémek Magyar Zene Háza koncert Kultúrnemzet

Most bentről árad a fény

Nagy érdeklődés, felfokozott várakozás előzte meg a VHK fellépését a Magyar Zene Háza elvarázsoltan szép épületében. Talán azért is, mert a Városliget egyik új ékessége, Fudzsimoto Szú sztártervező éteri ragyogásúnak megálmodott épülete a maga transzcendens kisugárzásával mintha eleve is arra termett volna, hogy különös előszeretettel szólítson magához olyan előadókat, mint a VHK – amely szintén transzcendens kisugárzással bíró jelenség a magyar zenei életben.

Toót-Holló Tamás

2023. 02. 05. 11:06

20230204 Budapest Magyar Zene Háza Vágtázó Halottkémek koncert Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

Mágikus erejének megsokszorozásával hálálta meg a meghívást a banda

Elöljáróban annyit: a koncert minden ízében és porcikájában igazolta ezt a várakozást: egyfajta új, spirituális avatóünnepe volt ennek a csodás épített térnek. Mert hiába épített ez a tér, minden óhatatlan művisége ellenére egybefonódik a természettel: általában is részeként Fudzsimoto Szú alkotói hitvallásának, de különösen a részeként annak az elképzelésnek is, amellyel a Magyar Zene Házát éppen a budapesti Városliget környezetébe illesztette be a neves japán sztárépítész.

Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a VHK – s vele a zenekar színpadi frontembere és szellemi motorja, Grandpierre Atilla – tudatosan tisztelte meg ezt a teret egy olyan koncertműsorral, amely az ő mágikus népzenéjükben adva lévő mágikus erőt most még inkább megsokszorozta.

Iparági értesülések szerint a Magyar Zene Háza biztonsági szempontból különös elővigyázatossággal készült a rendezvényre – ami érthető is: a VHK mágikus népzenéje legalább ugyanilyen jogosan lenne körülírható az etnopunk vagy a törzsi zene (tribal music) kifejezéseivel, de az a zenei forrásmegjelölés is teljesen érvényes, amely a koncert programajánlójában a német krautrock progresszív zenei órásainak delejes monotonitással lüktető munkásságára utalt a VHK-ra tett benyomások sorát ismertetve.

Mindezek a zenei formák nyilván ténylegesen is a közönség tomboló lelkesedését, mámoros táncát előidéző hatások – és hát, valljuk meg őszintén, a Magyar Zene Háza eddig viszonylag kevés pogózó punkot fogadott be. A rendezők nem minden kockázattól mentes választása mégis jogos volt: mert a VHK és a közönsége a koncert legforróbb pillanataiban is végtelenül szelíden adta ki, ami benne élt. Az őrjöngésre emlékeztető eksztatikus megnyilvánulásokban is végig ott volt valami szent áhítat és felszabadult, révült örömérzés – aminek az alaphangját a koncert első száma, a Vágtázó Csodaszarvas repertoárjáról ismert Tündérvilág című dal adta meg.

Időtlen volt a szépség: most bentről áradt a fény

A Tündérvilág – benne azzal a csodálatos sorral, ami azt adja hírül, hogy „most bentről árad a fény” – úgy szólalt meg Grandpierre Atilla előadásában, mint egy szertartást bevezető rítus szakrális, időtlen szépségeket körénk hívó szövege. A csendes áhítat pillanatok alatt létrejött a koncertteremben, ami azért is nagy szó, mert egy VHK-koncertre valójában mindenki azért jön, hogy előbb-utóbb minden gátlás nélkül szabadjára engedett, vad viharzással adja ki, ami benne él.

A Tündérvilág így hát nem volt más, mint egy vihar előtti mágikus csend, aminek a révületét csak fokozta az a különleges produkció, amit a zenekar tagjai egyfajta performanszként adtak elő. A setlisten Az élet felvillanása fantáziacímmel megjelölt produkció során a zenekar zenészei prózában megszólalva hirdették meg a saját igéjüket – ki-ki a maga módján tett hitet annak szépsége mellett, milyen is az, amikor élet ragyog a Napból.

A performansz emblematikus jelentőségű része természetesen Grandpierre Atilla megszólalása volt, aki lassú, súlyosan koppanó szavakkal beszélt a tűzfalak száz és ezer évig áradó érzéseinek fényéről, melyek száz és ezer évig világolnak, az utolsó összeroppanásig – és még annál is tovább.

Egész életünk gyönyörű marad, csak örök törvényekben kell élni

Látomásos költészet volt ez a javából, a monológ végén egy csodás hitvallás kinyilvánításával. „Egész életem mindörökre gyönyörű marad, mert örök törvényekben élek” – mondta a performansz végén Grandpierre Atilla, s innentől fogva számunkra is adva volt a lecke. Gyönyörű életet kellett élnünk a koncert ideje alatt, de úgy, hogy közben örök törvényekben éljünk.

Ez nem volt nehéz – a VHK ugyanis eleve is rendkívüli módon képes arra, hogy ne a pillanatban, hanem az örökkévalóságban érezzük magunkat őket hallgatva. Ezt az érzést csak fokozza az a csodás tulajdonságuk, hogy szavakkal soha, egyetlen percig sem kommunikálnak a közönséggel, nem hangzanak el a számok között konferanszok, a rajongóknak kiszóló és beszóló, itt és most érvényesnek gondolt bugyuta kvaterkázások.

A VHK tonnás súlyokkal játszik, ezekhez a málhákhoz pedig nem illenek ezek a bárgyú, a pillanatba belevesző gondolatok. Szó nincsen viszont arról, hogy a banda ne kapcsolódna ezer szálon a közönségéhez, de ezt másként viszik véghez. A szemek villanásával, a színpadon rögtönzött törzsi rítusok celebrálásával. Az énekes frontembert leszámítva a zenekar két szélsősége a lelkesedéstől majd’ kicsattanó új szólógitáros, Szűcs Antal Mór és a banda bölcs, öreg Buddhaként a színpadon üldögélő veteránja, Szónusz (Soós Lajos) volt.

20230204 Budapest Magyar Zene Háza
Vágtázó Halottkémek koncert
Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet

1/16 20230204 Budapest Magyar Zene Háza Vágtázó Halottkémek koncert Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet

Buddha a hunok csatájában: élet szerelmében, diadal jegyében

Utóbbi szinte csak akkor állt fel, amikor senki mással össze nem téveszthető, torokhangon ugató, mélyről felhördülő vokalizációját kezdte hallatni a Hunok csatája kezdő taktusaiban, a koncert második blokkjának már mindenkit csatába szólító ütközetében. Amikor úgy kell belevetni magad az élet forgatagába, hogy egyszerre vagy „világ ellenében, Isten gyötrelmében, élet szerelmében, diadal jegyében”.

Mert ennek a koncertnek tényleg két nagy fejezete volt – a Bartók Béla népzene iránti elhivatottságát megidéző első nagy blokk a VHK spirituális képességeit tárta elénk lágyan kibomló, varázslatos hangulatokkal. A második nagy blokk – amely a Tárulj, világ! tomboló törzsi hangzásával indult, s ezzel a VHK-koncertek felszabadult őrjöngését hagyta végre tárva tárulkozni – pedig hamisítatlan sámánpunk lélekutazás volt. De annak is az a formája, amelyikben a léleknek már nem merengeni támad kedve, hanem az „aláírhatatlan történelmet” indul megélni. A térdeplő ég alatt tombolva, a vonagló térben lovagló fényeken vágtázva.

Ennyit az elővigyázatosságról: kitárult a világ

Egyik zenész barátommal hallgattam a koncertet, aki másnapi, az A38-as hajón esedékes fellépése miatt többször elmondta, hogy most nem megy majd be a küzdőtérre tombolni, hiszen vigyázni kell az ujjaira. Ehhez képest a Tárulj, világ! első hangjait meghallva úgy lódult meg a színpad előtti térben örvénylő tömeg küzdőterébe fúródva, mint akit puskából lőttek ki.

Eszméletlen ereje volt a koncertnek, amelyik csodás hangosítással szólt – ezzel is felszentelve a Magyar Zene Házának falait és üvegtábláit.

Ha már hangosítás: nem emlékszem, hogy valaha is tanúja lettem volna annak, hogy a keverőpultnál ülő arcok közül bárki is tombolni kezdett volna: itt ez is megesett. Jeléül annak, hogy ha a hunok csatájába kell menni, akkor nem lehet közömbösnek maradni.

A második blokk folyamán a szó szoros értelmében vágtázott előttünk a színpadon az életerő: elsősorban a hangjának erejéből és mozgásának frissességéből mit sem vesztő, hetvenéves kora felett is bámulatosan energikus Grandpierre Atillának köszönhetően.

Róla szólva vétek lenne leírni olyan elkoptatott szavakat, mint az „örökifjúság”. Nem: ez a szokványos kifejezés sértené azt a testi, lelki és szellemi integritást, amit ő hordoz magában évtizedek óta töretlen hittel és erővel.

Az ő színpadi létezésének lényegét inkább az egyik saját számának címe írja le helyesen: vagyis a „vágtázó boldogság” volna az, amelyiknek a kivételesen nekiszabadult pillanatokban ő a részese lehet, s ezzel a saját örömében minket is a részessé tesz. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a képessége elválaszthatatlan attól, hogy benne a csillagászat és a magyar történelem tudós kutatóját is tisztelhetjük – ő maga lehet talán az ékes bizonyság arra, hogy amíg a szellem nem rest, addig a test sem tudja magát semmilyen romlásnak átadni.

Fát nyűttünk, vasat gyúrtunk, hegyet hengergettünk

A vége egyszerűen frenetikus volt. Nem lehetett másra számítani, de akkor is rendkívüli élmény volt megélni. Várható volt, hogy a koncerten nem lesz ráadás: ez is egy olyan művi gesztus, amit Grandpierre Atilláék szabadon elhagynak. Ami másoknál a ráadás lenne, az náluk a koncert fináléjának „vágtázó boldogságává” válik, a végpont ünnepélyévé nemesedik. A koncert utolsó száma a Halló, Mindenség! volt – s minden külön bejelentés nélkül érezni lehetett, hogy ez lesz az a rész, amikor a hangulat a tetőfokára hág, s mindenki kiadja azt, ami benne él. A színpadon a vendégzenészek is ott voltak, a korábban hegedűt tartó kezekben táltosdobok jelentek meg, s mindenki „egy test és vér” lehetett a mindenséggel magával, hogy az ősvilág mélyén láthassa meg, hogy ott vajon ki él, milyen fanyűvő, vasgyúró és hegyhengergető magyar istenek kölcsönzik az erejüket a vágtázó halottkémek legjobbjainak.

Jelentem, fát nyűttünk, vasat gyúrtunk, hegyet hengergettünk. De úgy, hogy előtte tündérkertben jártuk el a régi magyar táncokat.

A koncert azzal ért véget, hogy a zenészek összeölelkeztek: de ez sem olyan volt, mint amit a koncertek végén megszokhattunk. Nem nekünk, hanem egymásnak szólt ez a heves örömkitörés. De pontosan ennek köszönhetően minket is százszorta jobban szíven üthetett. Szíven is ütött. Ősvilág csendjén őrizzük emlékét.