Mágikus erejének megsokszorozásával hálálta meg a meghívást a banda
Elöljáróban annyit: a koncert minden ízében és porcikájában igazolta ezt a várakozást: egyfajta új, spirituális avatóünnepe volt ennek a csodás épített térnek. Mert hiába épített ez a tér, minden óhatatlan művisége ellenére egybefonódik a természettel: általában is részeként Fudzsimoto Szú alkotói hitvallásának, de különösen a részeként annak az elképzelésnek is, amellyel a Magyar Zene Házát éppen a budapesti Városliget környezetébe illesztette be a neves japán sztárépítész.
Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a VHK – s vele a zenekar színpadi frontembere és szellemi motorja, Grandpierre Atilla – tudatosan tisztelte meg ezt a teret egy olyan koncertműsorral, amely az ő mágikus népzenéjükben adva lévő mágikus erőt most még inkább megsokszorozta.
Iparági értesülések szerint a Magyar Zene Háza biztonsági szempontból különös elővigyázatossággal készült a rendezvényre – ami érthető is: a VHK mágikus népzenéje legalább ugyanilyen jogosan lenne körülírható az etnopunk vagy a törzsi zene (tribal music) kifejezéseivel, de az a zenei forrásmegjelölés is teljesen érvényes, amely a koncert programajánlójában a német krautrock progresszív zenei órásainak delejes monotonitással lüktető munkásságára utalt a VHK-ra tett benyomások sorát ismertetve.
Mindezek a zenei formák nyilván ténylegesen is a közönség tomboló lelkesedését, mámoros táncát előidéző hatások – és hát, valljuk meg őszintén, a Magyar Zene Háza eddig viszonylag kevés pogózó punkot fogadott be. A rendezők nem minden kockázattól mentes választása mégis jogos volt: mert a VHK és a közönsége a koncert legforróbb pillanataiban is végtelenül szelíden adta ki, ami benne élt. Az őrjöngésre emlékeztető eksztatikus megnyilvánulásokban is végig ott volt valami szent áhítat és felszabadult, révült örömérzés – aminek az alaphangját a koncert első száma, a Vágtázó Csodaszarvas repertoárjáról ismert Tündérvilág című dal adta meg.
Időtlen volt a szépség: most bentről áradt a fény
A Tündérvilág – benne azzal a csodálatos sorral, ami azt adja hírül, hogy „most bentről árad a fény” – úgy szólalt meg Grandpierre Atilla előadásában, mint egy szertartást bevezető rítus szakrális, időtlen szépségeket körénk hívó szövege. A csendes áhítat pillanatok alatt létrejött a koncertteremben, ami azért is nagy szó, mert egy VHK-koncertre valójában mindenki azért jön, hogy előbb-utóbb minden gátlás nélkül szabadjára engedett, vad viharzással adja ki, ami benne él.
A Tündérvilág így hát nem volt más, mint egy vihar előtti mágikus csend, aminek a révületét csak fokozta az a különleges produkció, amit a zenekar tagjai egyfajta performanszként adtak elő. A setlisten Az élet felvillanása fantáziacímmel megjelölt produkció során a zenekar zenészei prózában megszólalva hirdették meg a saját igéjüket – ki-ki a maga módján tett hitet annak szépsége mellett, milyen is az, amikor élet ragyog a Napból.
A performansz emblematikus jelentőségű része természetesen Grandpierre Atilla megszólalása volt, aki lassú, súlyosan koppanó szavakkal beszélt a tűzfalak száz és ezer évig áradó érzéseinek fényéről, melyek száz és ezer évig világolnak, az utolsó összeroppanásig – és még annál is tovább.
Egész életünk gyönyörű marad, csak örök törvényekben kell élni
Látomásos költészet volt ez a javából, a monológ végén egy csodás hitvallás kinyilvánításával. „Egész életem mindörökre gyönyörű marad, mert örök törvényekben élek” – mondta a performansz végén Grandpierre Atilla, s innentől fogva számunkra is adva volt a lecke. Gyönyörű életet kellett élnünk a koncert ideje alatt, de úgy, hogy közben örök törvényekben éljünk.
Ez nem volt nehéz – a VHK ugyanis eleve is rendkívüli módon képes arra, hogy ne a pillanatban, hanem az örökkévalóságban érezzük magunkat őket hallgatva. Ezt az érzést csak fokozza az a csodás tulajdonságuk, hogy szavakkal soha, egyetlen percig sem kommunikálnak a közönséggel, nem hangzanak el a számok között konferanszok, a rajongóknak kiszóló és beszóló, itt és most érvényesnek gondolt bugyuta kvaterkázások.
A VHK tonnás súlyokkal játszik, ezekhez a málhákhoz pedig nem illenek ezek a bárgyú, a pillanatba belevesző gondolatok. Szó nincsen viszont arról, hogy a banda ne kapcsolódna ezer szálon a közönségéhez, de ezt másként viszik véghez. A szemek villanásával, a színpadon rögtönzött törzsi rítusok celebrálásával. Az énekes frontembert leszámítva a zenekar két szélsősége a lelkesedéstől majd’ kicsattanó új szólógitáros, Szűcs Antal Mór és a banda bölcs, öreg Buddhaként a színpadon üldögélő veteránja, Szónusz (Soós Lajos) volt.
