Sokszor panaszkodunk, hogy a magyar közönséget nem érdeklik az előzenekarok, tegnap azonban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhattuk meg Veszprémben: az utcákat járva több tucat Hollywood Undead-póló jött szembe, Papa Roach mintázatú ezzel szemben egy sem. Mondjuk inkább társturnéról van szó, azaz a két banda egyenrangú félként, nagyjából azonos hosszúságú koncertet adva járja Európát, de minden állomáson a Hollywood Undead nyitja az estét.
Az amerikai együttesnek itthon hatalmas rajongótábora van, nem véletlenül: olyan a zenei világuk, mint a svédasztal, a nu metal, a rap, az emo, a klasszikus rock és a különböző elektronikus elemek megférnek egymás mellett, mondhatni, az életművükbe belegyömöszöltek mindent, ami menő volt az elmúlt húsz évben. És ugyanez a változatosság jellemzi a szövegvilágukat is, így senki nem lepődik meg, ha a koncerten az egyik pillanatban még az öngyilkosságról szóló, Bullet című szám szól, kicsivel később pedig belekezdenek a szexista bulihimnuszukba, a Comin’ In Hotba. Ennek az eklektikának köszönhető, hogy a rajongótáboruk bőven túlnyúlik a hagyományos metálközegen, és nemcsak a magyar közönség szereti őket, hanem a viszony kölcsönös, legalábbis a Hollywood Undead kifejezetten sokszor látogat hozzánk, tegnap este immáron a kilencedik koncertjüket adták itthon pontosan kilenc év alatt. Legutóbb egyébként szintén a Papa Roach társaságában játszottak a Sportarénában, éppen azon az estén, amikor a kormány bejelentette, megtalálták Magyarországon az első koronavírusos beteget. Tegnap szerencsére nem kísérte hasonló esemény a fellépésüket.
Aki 2020-ban látta őket, annak egy-egy friss dalt leszámítva sok újdonságot nem nyújtottak Veszprémben, persze nem is lehet minden alkalommal feltalálni a spanyolviaszt, de legalább a nyári égbolt jobban áll a zenéjükhöz, mint az aréna rideg falai. Mint említettem, a szövegviláguk igencsak szélsőséges, azonban
amikor a legsötétebb érzelmekről énekelnek, akkor is bulihangulatot árasztanak a számaik, mondhatni, maximalizálják a sírva vigadás fogalmát, talán ezért is rezonál a magyar közönség ennyire jól rájuk.
Tegnap este mindenesetre megtelt a Gyárkert háromezer-ötszáz fős területe, aki nem érkezett időben, az csak sérülések árán tudta megközelíteni a színpadot.
A tömeg pedig csak nőtt a Papa Roach alatt, nem ok nélkül: ha van a zenei életben megbízható koncertzenekar, akkor az a kaliforniai együttes. Fogalmam sincs, hogy a több mint tíz éve tiszta Jacoby Shaddix honnan merít erőt, de a teljesítményéből kiindulva valószínűleg jó sok energiaitalt legurít a fellépései előtt. Tegnap is
olyan lelkesen szabadult el a színpadon, mint kisgyerek az édességboltban, egyértelműen a színtér egyik legjobb frontembere, aki tökéletesen tisztában van a nézők erogén zónájával, és valószínűleg az is a hatása alá kerül, aki soha egyetlen számát nem hallotta.
Egyslágeres előadó, mondta egy ismerősöm a koncert előtt, de aligha tévedhetett volna nagyobbat: tény, hogy egyik daluk sem robbant akkorát, mint a 2000-ben kiadott Last Resort, de azóta minden lemezre jutott jó néhány emlékezetes szám, és az olyan relatív friss slágereket, mint a Help vagy a Born for Greatness ugyanolyan lelkesen énekelte a közönség, mint a régi klasszikusokat. Egy interjúban egyébként megkérdezték Jacoby Shaddixet arról, mit szól ahhoz, hogy sokan egy számmal azonosítják őket, de ő úgy véli, hatalmas dolog, ha egy bandának legalább egy dalát mindenki ismeri, és ebben igaza van.
Azt ellenben nem teljesen értem, hogy egy ilyen nagy életmű mellett mi szükségük van arra, hogy feldolgozásokat játszanak, mindenesetre mióta meghalt Keith Flint a The Prodigyből, minden koncerten előkerül a Firestarter, de terítékre került a Lullaby is a The Cure-tól, valamint Dr. Dre-től a Still D.R.E. Ha az volt a céljuk, hogy bevonják a közönség azon részét is, akik csak a Hollywood Undead miatt érkeztek, és csak szellősen ismerik a számaikat – és a pólók alapján sokak számára ők csak „utózenekar” voltak –, akkor megérte: igazi fesztiválhangulat alakult ki a masszív másfél órás koncertjük alatt.
Borítókép: Papa Roach-koncert Veszprémben (Fotó: Gyárkert/Pesthy Márton)
