Szives Márton Pro Arte aranyérmes ütőhangszeres előadóművész és Alex Jacobowitz, az askenázi dallamhagyomány világot járó marimbása közös kamarakoncertet álmodtak meg a 25. Zsidó kulturális fesztiválra. Szeptember 11-én, hétfőn magyar és zsidó zenei különlegességek zengetik meg a budapesti Rumbach utcai zsinagógát, a lírikus dallamoktól egészen a heroikus fortéig.
– Mitől lesz különleges a zsidó kulturális fesztiválra megálmodott műsorteve?
Szives Márton: A koncert ötlete igazából régóta érlelődik bennem. Szerettem volna egy olyan ütőhangszeres estet, mely újra a nagy közönségnek szól: nem a ritmus az uralkodó, de nem is szakadunk el a hangszerek hagyományaitól.
Vagyis egy jól felépített, közönségbarát koncert legyen, amelyben a halk, lírai szóló hiányérzet nélkül áll össze a vérpezsdítő kamarazenével.
Deák Andreával, a fesztivál igazgatójával pedig tökéletesen passzolt az elképzelésünk. Mi mással is lehetne ezt megalkotni, mint dallamütő hangszerekkel? A marimba, a vibrafon, a xilofon főszerepet kapnak. Ezek már itthon is egyre ismertebb hangszerek, s ennek nagyon örülök. Éppen ezért mi még csavarunk rajta egyet. Olyan klasszikus értelemben vett koncertet teszünk össze, mely gyöngyszemeket mutat a kortárs magyar zeneirodalomból, a klezmer világából. Emellett csatlakoztunk a jubileumi fesztivál jeligéjéhez: klezmer és tangó. Ezt pedig ötvözzük a hazai kortárs ütős irodalommal.
– Milyen kapcsolata van a hazai kortárs zeneszerzőkkel?
Sz. M.: Nagyon szeretek velük dolgozni. Koncertéletem elejétől kezdve évente nyolc-tíz új művet mutatok be itthon és külföldön is a nekem írt darabokból. Két állandó duómmal, a Samodai–Szives Duóval és a Drahos–Szives Duóval is hasonló célt tűztünk ki kamarazenei szinten.
Együtt gondolkodunk, sokszor alkotunk a zeneszerzőkkel, imádom végigkísérni, ahogyan megszületik egy darab, majd a koncertrepertoár részévé válik.
Nem a fióknak dolgozunk, van egy állandó elvárásunk: legyenek az új művek magas színvonalúak, virtuózak, és ne veszítsék szem elől a közönséget sem.
Szerencsére rengeteg kiváló magyar zeneszerző van, akik bátran nyúlnak a zenei hagyományainkhoz és a kortárs kifejezésekhez egyszerre. Így nekünk is könnyű a dolgunk: csak el kell kápráztatnunk a közönséget.
– A szeptemberi koncertre miért pont Alex Jacobowitzra esett a választás?
Sz. M.: – Ha klezmer és marimba, akkor egyből Alex Jacobowitz jut eszembe. Egy görögországi kurzuson találkoztunk személyesen. Elámultam a játékán: könnyed, sugárzik belőle a pozitivizmus. Emberként és zenészként is egyedülálló, a zsidó dallamhagyományokat dolgozza fel saját technikájával marimbán.
Felhívtam, hogy van-e kedve összetenni egy klezmer–magyar koncertet, s abban a pillanatban igent mondott. Elkezdtük az ötletelést: klezmer, magyar, átirat, szólók, hány ember… Úgy érzem, hogy már a legelejétől lelkesedés és szerencse övezi ezt a projektet.
Ráadásul a nagy kamarazenei részekhez – egyelőre még legyen titok, hogy mik lesznek ezek a darabok – ugyancsak kiváló társakat találtam: Mucsi Gergő ütőhangszeres művész és a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karának ütős tanszaka rugalmas és profi csapatot alkot mellettem.
– Nem ez lesz az első alkalom, hogy Budapesten jár, eltöltött már egy kis időt régebben a fővárosban. Elmesélné nekünk az élményeit, emlékeit róla?
Alex Jacobowitz: 1991 tavaszán véletlenül jöttem Budapestre, az Orient Express itt is megállt Bukarest és Bécs között. Amit csupán háromórás látogatásnak terveztem, végül négy hónapig tartott. Imádtam a város komplexitását – Budapest volt az első európai város, ahol igazán lehetőségem volt élni, és izgalmas idők voltak ezek: közvetlenül a rendszerváltás után voltunk, mindenhol friss energiát éreztem. Ráadásul nem gátoltak, hanem bátorítottak, hogy zsidó zenét játsszak. Meghívtak a televízióba, az Amerika Hangjába is. Még egy kicsit magyarul is megtanultam – makacsul nehéz nyelv, de szeretem. Azóta is megmaradt a város iránti vonzalmam.
A nagymamám pedig Budapestről emigrált New Yorkba a XX. század elején, ezért mindig is kötődtem érzelmileg a városhoz. Ebből aztán, úgy látszik, zenei kötődés is lett.
– Egyedülálló az, ahogyan a marimbával járja a világot: nemcsak a klasszikus repertoáron, hanem a zsidó dallamhagyományokon is dolgozik. Hogy foglalná össze a munkáját?
A. J.: Klasszikus ütőhangszeresként végeztem New Yorkban, sőt az 1980-as években a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekarral is játszottam.
De a zene iránti szenvedélyes szeretetem miatt a szóló marimba különleges hangzása vonzott.
És mivel százhúsz kilogrammot nyom és majdnem három méter hosszú, sok munka végigcipelni a világ minden táján – talán ezért van olyan kevés versenytársam.
Bár olyan klasszikus mestereket vettem fel a Sony Music Entertainmenttel, mint Bach és Mozart, negyvenéves korom óta egyre több klezmerzenét tanultam meg, és később az askenázi zsidók hagyományos zenéjéből is rögzítettem albumokat. Bár maga a marimba nem volt hagyományos klezmerhangszer, unokatestvére, a xilofon viszont igen.
Klasszikus képzésem megtanított arra, hogyan formáljam ezt a spirituális zenét, és hogyan hozzak létre egy teljes szóló klezmer koncertet marimbán. A réginek és az újnak ez a kombinációja lenyűgöző számomra és a hallgatóimnak is.
– Koncerttermeket tölt meg a zenéjével, de tudomásom szerint közösségi és jótékonysági rendezvényeket is szervez. Van egy általános küldetése a zenével?
A. J.: Az én küldetésem zenészként azonos az emberi lényként végzett küldetésemmel – hogy megpróbáljam az Örökkévaló nevét szentebbé tenni, hogy megpróbáljak helyrehozni néhány elromlott dolgot az Ő világában. Tehát nem csak az a célom, hogy gyönyörű hangokat játsszak vagy CD-ket adjak el – mindig igyekszem megmozgatni az embereket a legmélyebb érzelmeikben a zenémmel, hogy a hallgatóim az égi üzenetet valahogy a zene rezonanciáján keresztül foghassák fel.
– Hogyan ismerkedett meg Szives Mártonnal? Milyen projektet hallunk majd a 25. Zsidó kulturális fesztiválon?
A. J.: Szives Mártonnal néhány évvel ezelőtt találkoztam először Theodor Milkov görög marimbás mesterkurzusán a Parnasszus-hegy közelében. Ott egy filmet is forgattunk a zenémről, így néhányan, köztük Márton barátom is, hajnal előtt felkeltünk a forgatáshoz. A drónfelvételek napkeltekor lélegzetelállítóak voltak.
Nem felejtettük el azt a transzcendens pillanatot; így meghívást kaptam, hogy játsszak vele a budapesti zsidó fesztiválon, és ennek nagyon örülök.
– Filmek is készültek önről és a munkájáról. Alex Jacobowitz melyik oldalát ismerhetjük meg a filmeken keresztül?
A. J.: Egy film segíthet elmesélni a történetemet, de önmagában nem adja át azt. Csaknem negyven évig léptem fel a világ utcáin – többek között a budapesti Vörösmarty téren is. Ezeket rögzítettük és egészítettük ki. A filmek közül sok megmutatja az utca spontaneitását, dinamikáját, energiáját, de önmagukban többnyire nem olyan lenyűgözőek, mint amilyennek azt megélik éppen akkor. Élőben kell megtapasztalni a koncertünkön.
A fesztivál teljes programja ITT található.
Borítókép: Szives Márton (Fotó: Havran Zoltán)
