– Presser Gábor úgy fogalmazott a kezdeményezése elindulásakor, 2008-ban, hogy lépni kell, mert a médiában perifériára szorul a magyar dal. Hogy látja a helyzetet most, tizenöt évvel később?
– Pici bácsi rendkívül profetikusan látta a dolgokat. Szerintem most már egy fokkal jobb a helyzet. A mostani generáció kiválóan él az internet adta lehetőségekkel, fel tudja rakni a dalait, és el tudja intézni, hogy azt sokan meghallgassák. Nem foglalkoznak a médiával, mert saját maguk építik a karrierjüket, a saját dalaikkal, a saját platformjaikon. Minden generáció látja maga körül a világot, és 14-15 éves kora körül elkezd azon gondolkodni, hogyan tudná a leghangosabban beleordítani ezt egy mikrofonba. Ennek köszönhetjük az egész rock and roll forradalmat.
Én nem azzal foglalkozom, hogy dalokat minősítsek, hanem hogy próbáljam megérteni, miről kiabál a mikrofonba a mostani generáció.
Nem kérnek senkinek a véleményéből, mint ahogy mi sem kértünk annak idején – nekem ebben rejlik a magyar dal fontossága. Szerintem a magyar dal köszöni szépen, jól van.
– A hazai könnyűzenei szcénára A dal című műsorban való zsűrizése miatt is van rálátása. Mit tapasztal, milyen trendek, milyen műfajok hódítanak most?
– A trendekről nem tudok nyilatkozni, mert egyáltalán nem vagyok képben, a műsor pedig – annak ellenére, hogy négy-ötszáz dalt hallgatunk meg – csak egy szűk keresztmetszetét tudja megmutatni a hazai felhozatalnak. Ezeken a dalokon sokszor azt érezzük, hogy csak azért születnek meg, mert be akarnak velük kerülni a tévébe, ez a része a muzsikálásnak viszont engem nem érdekel. Azokat a dalokat, amik szólnak valamiről – és itt nem a világmegváltó tartalmakra gondolok –, érdeklődve figyelem.
Kell egy belső kényszerből fakadó alkotási vágy ahhoz, hogy egy dal hiteles legyen. Az olyanokra vagyok nyitott, amelyekben érzem a vagányságot, a csibészséget.
Ezért szeretem például a rapet is, aminek elvileg nem kellene közel állnia hozzám, de ezek a srácok hitelesek, pontosan látják a világot, őket nem lehet megdumálni semmilyen karrier ígéretével.
– Hogy nézne ki a szubjektív magyar dallistája, mondjuk egy ötös sor?
– Első helyen a Hobo Blues Band áll, aztán a Locomotiv GT. Ennél a két zenekarnál parádés mind a zenei, mind a tartalmi színvonal. Mondhatnám, überelhetetlen. A Muzsikás együttes is benne van az első ötben. Ők azok, akik behozták a természetes népdal erejét a rock and rollba a táncházmozgalom elején, és ez azóta is kikacsintgatásra sarkallja mindkét műfajt: mind a rock and roll zenészek, mind a népzenészek meglátják és megérzik az egymásban rejlő erőt. Az első Muzsikás-, valamint a Halmos Béla-lemez óta folyamatosan megy ez a „kóstolgatás”, ezt imádom.
– Egyszer azt mondta, hogy egy magyar zenésznek a népzenétől kellene bárhova eljutnia. Jimi Hendrix, az AC/DC és a Hobo Blues Band zenéjén nőtt fel, de ha már említette a Muzsikást, ők is Rolling Stones-rajongók voltak kezdetben, utána találtak rá a népzenére.
– Magyarország egy speciális hely ilyen szempontból, mert a hatvanas évek elején a rock and roll forradalom akkorát ütött, a lázadásnak ez egy olyan formája volt a kommunisták ellen, hogy beépült a kultúránkba. Gondoljunk csak Tátrai „Tibusz” Kossuth-díjára, Póka Egon Máté Péter-díjára, meg az általa alapított kőbányai zeneiskolára. A rock and roll a magyar kultúra része lett a hatvanas évek óta, ennek a generációnak ez a legnagyobb vívmánya. A rock and roll felől jövök, de számtalan lehetőségem volt arra, hogy felfedezzem a saját kultúrámat.
Nem direkt mentem le táncházba, odakeveredtem, és úgy mellbe rúgott a zene, hogy azóta lejárok. Megtaláltam a saját kultúrámat, és a reveláció erejével hatott rám.
Így olvadt össze a kettő.
– Mehetünk tovább a listán!
– Lovasi Andrást tartom a legkomolyabb kortárs magyar rock and roll költőnek. Zene és szöveg tekintetében is hihetetlenül igényes, úgyhogy ő is mindenképp felkerül a listámra. Ide venném még a Kaláka zenekart, és Kátai Zoltánt is, és persze Cseh Tamást!
– Költészet-e a dalszerzés? Mi van előbb, a zene vagy a szöveg?
– Szerintem erre nincsen recept. A Syriusnak például az instrumentális ereje volt óriási. Ha a Pink Floydot nézzük, ahol ugyan van gyönyörű éneklés és tartalmas szövegek is, már maga a muzsika is forradalmi. Vagy ott van a Cream az eszetlen rhythm and bluesával, aminek egy hang ének nélkül is elképesztő ereje van. A belső kényszer alapú alkotás az, ami szerintem fontos, és nem a karrierkereső, megfelelni vágyó kamu dalírás.
– Petőfi költészete régóta nagy hatással van önre, ennek kézzelfogható bizonyítéka a 2006-ban megjelent Petőfi-album. Szirtes Edina Mókussal elkészítették a János vitéz áthangszerelt változatát, a Modern Art Orchestrával előadott Petőfi-műsoruk pedig elnyerte a Petőfi zenei díjat az év koncertje 2023 kategóriában. Miért lehet fontos, hogy magyar költőink művei ilyen formában is jelen legyenek 2023-ban?
– Nagyon szeretem ezeket a verseket, és nemcsak Petőfit – bár ő a kedvenc költőm –, hanem általában a magyar kultúrát, úgy, ahogy van. Anyanyelvrajongó vagyok, és amikor a tartalom megérkezik a műsorba jóval magasabb formában, az rákényszeríti az előadót, hogy megtanuljon a saját anyanyelvén közölni a színpadon. Örülök, hogy a mai generáció is hozzányúl a költészethez, mert ezzel a szakmai közmondanivaló rátája is megemelkedik. Ha csak annyit elérünk, hogy bármelyik magyar zenész kinyit egy verseskönyvet, akkor már nyertünk, hiszen azzal már egy mikrojoule-lal több kultúra lesz a szakmában.
