A Mikulást (J. K. Simmons) váratlanul elrabolják, így a manók főnökére (Dwayne Johnson) hárul a feladat, hogy az emberrablók nyomára bukkanjon, miközben ő maga egyre kevésbé hisz a karácsony erejében. Társául szegődik a rossz gyerekek listáján kirívó helyet foglaló Jack O’Malley (Chris Evans), aki már gyerekként sem adott sokat a mikulásos mesére, felnőtté válva pedig a saját fiával sem találja a hangot. Egyszerűen túl rossz ember ahhoz, hogy jó édesapa lehessen.
Dwayne Johnson megmenti a karácsonyt
Ha az ember beül egy Dwayne Johnson-filmre, nem érhetik nagy meglepetések: viccesnek szánt egysorosok, sűrű szemöldök-húzogatások és némi akció közepette pörögnek végig a történetek, hol több, hol kevesebb sikerrel. Sokszor jómagam is azzal a biztonságos nyugalommal ülök le filmjei elé, hogy tudom, mire számíthatok, s nincsenek is nagyobb elvárásaim (holott a Szikla nagyon is tud színészkedni, amire remek példa az elfeledett gyöngyszemként tündöklő Rohanás című bosszúfilm vagy a szatirikus Pain & Gain).
Ha éppen nem a Halálos iramban sorozatban váltogatja a bicepszvillantásokat és a vicceket, akkor is mindig egy jó kedélyű, szakértelmében megkérdőjelezhetetlen profit játszik, akinek a robusztus termeténél csak a szíve nagyobb (Baywatch, Rampage – Tombolás).
Talán ezért is lehetetlen nem kedvelni, s amíg a testalkata harminc évvel ezelőtt még inkább csak az akciósztár szerepére predesztinálta volna, ezt a jellemvonását ma a családi filmekben is remekül tudja kamatoztatni (Fogtündér, Dzsungeltúra, Jumanji-filmek). Johnson akkora sztár, hogy még eredeti forgatókönyv alapján készült akciófilmeket is rá mernek bízni (Törésvonal, Felhőkarcoló, Különösen veszélyes bűnözők), ironikus, hogy két évvel ezelőtt pont egy szuperhősfilmmel (Black Adam) égette meg magát a mozipénztáraknál.
A hullahó rendezője az a Jake Kasdan, akinek a Jumanji-folytatásai egyértelműen a jobb Johnson-filmek közé tartoznak, pedig senki sem várt túl sokat A rossz tanár és a Szexvideó című felejthető vígjátékok rendezőjétől. A forgatókönyvet a Halálos iram filmeken edződött Chris Morgan, és több Johnson-produkció producereként (Jumanji, Dzsungeltúra, Young Rock tévésorozat) ismert Hiram Garcia írta, más szóval semmi jel nem mutatott arra, hogy Johnsonék bármilyen kockázatot jelentő újdonsággal jelentkeznének (Adam Sandler készíti még hasonló szemlélettel a vígjátékait).
A hullahó-akció újfent egy klasszikus biztonsági játék, de biztos, ami biztos, a télapós mítoszt egy kommandós koncepcióba csomagoló történet az akció helyett inkább a családi filmek hangulatát célozza.
Eredeti forgatókönyvből készült, de az eredetiségnek nem sok jelét mutatja, főleg, ha visszaemlékszünk a Karácsony Artúr című animációs filmre, ami ugyancsak egy precíz katonai hadműveletként ábrázolta a szentestét.
A két film között mégis nagy különbség, hogy amíg a Karácsony Artúr a felnőtteknek szóló sci-fi elemek közepette is egy klasszikus karácsonyi film maradt, olyan családi témákkal, mint az egymásnak feszülő generációk, addig A hullahó-akció nagyobb igyekezettel próbál a felnőttek kedvére tenni, látványos akciókkal megtölteni a játékidőt, ám közben sokkal kevésbé van karácsonyi (vagy legalábbis meghitt) hangulata, még az északi sarki központ is egy gigászi metropolisz.
Eddig úgy tűnhetett, hogy nem különösebben ajánlom A hullahó-akciót, pedig inkább csak arról lehet szó, hogy Jack O’Malley-hoz hasonlóan az én buta felnőtt fejem is inkább a rossz dolgokra fókuszál.
Bár a családi film, azon belül is a karácsonyi film egy mélyen lesajnált műfaj, valójában az egyik legnehezebb is. A hullahó-akciónak is csak annyi a bűne, hogy nem tud úgy kitörni a középszerűség mocsarából, mint az elmúlt évekből a Karácsonyi krónikák vagy a A karácsony szellemében (mostanában a romantikus műfajokhoz hasonlóan a karácsonyi tartalmak is streamingre költöztek). Másfelől viszont megvannak a maga erényei, a belső gyermek (pszichológiából jól ismert) fogalmának megjelenítése például még az én szőrös szívemet is komolyan meghatotta.
