Berecz András: Ha vagyunk – legyünk!

„Mi magunk is magvetés vagyunk, az életünkkel, cselekedeteinkkel aratunk. Az idei első kenyér megszegése nemcsak a földművest dicséri, hanem a Teremtőt is, aki az esőt, napot, földet és a kemény munka örömét adta” – mondta a Magyar Nemzetnek Berecz András. A Kossuth-díjas ének- és mesemondóval, fotográfussal és műfordítóval a nemzeti ünnepről és a népi hagyományokról beszélgettünk.

Fotó: Katona Vanda

– A kenyér megszegése nemcsak táplálkozás, hanem közösségi cselekedet is. Mit üzen ez a mai embernek?
– A búza learatása, az első kenyérsütés a városi embertől kicsit távolabb eső jelenségek, de azért mégiscsak a legnagyobb ünnepeink egyike. Ünnep falun is, látványpékségben is… Koldusnak is az utcasarkon. Az aratás maga az öröm. Aki vet, aratni szeretne. A betűvetés értelme is az aratás, az, hogy az elvetett gondolat hasson, látást tisztítson, lelket tápláljon. Mi magunk is magvetés vagyunk, az életünkkel, cselekedeteinkkel aratunk. Az idei első kenyér megszegése nemcsak a földművest dicséri, hanem a Teremtőt is, aki az esőt, napot, földet és a kemény munka örömét adta. A kenyér legjobb dagasztója az Isten – állítja egy szólásunk. A friss kenyér megszegése, közös elfogyasztása az összetartozás jele is. Nem is áll olyan nagyon messze a vérszerződéstől vagy a karácsonyi almagerezdek közös megevésétől. Végső soron a kenyérszegés a kereszténységnek az utolsó vacsorát, de még a csodálatos kenyérosztást is megidézi.

– Néprajzi gyűjtései során hogyan találkozott kenyérhez fűződő szokásokkal?
– Az, hogy a kenyérre keresztet vetünk, magában foglalja örökölt tiszteletünket. A földműves ember a búzamagban Jézus arcát látja. A kenyérről azt mondta Tímár Viktor a Gyimesben, Hidegségben, hogy nem szabad „hanyatán” letenni. Nemcsak azért, mert a világosi fegyverletételkor az osztrákok úgy tették asztalra, hanem mert azzal a kenyeret bántod meg. Olyat is láttam, hogy a földre esett kenyeret felvették, megcsókolták. Ezt mondjuk édesanyám is megcsinálta. Folyó menti népeknél általános szokás a cipóba gyertyát szúrni, leúsztatni, így keresik az eltűnt, megfúlt halottat. Egysorsúak, együtt élő jó barátok kenyerespajtásnak nevezték egymást. Itt is a kenyér az összetartozás jele. Az egyik mesében a világpusztító sárkánytól a várat a hétszer sült kenyér védi meg!

– Ezt a mesét el tudná mondani röviden, vagy felvillantani belőle valamicskét?
– Megpróbálom. A királyfi ezt a kenyeret maga süti meg, és a kapu szemöldökfájára fölszegezi. A szeggel átütött kenyér meg is szólal! Megálljt parancsol a sárkánynak. Azt mondja neki, akkor merészeljen csak még egyet is lépni, ha majd rajta is megesik, ami őrajta már megesett! „Há mi esett meg rajtad, te szemölcs?” – üvölti a sárkány. És itt válasz gyanánt az átszegezett kenyér elmondja vetéstől aratásig a kenyér szenvedéstörténetét: „Fekete földbe temettek, mikor feltámadtam, éles vassal vágtak le, összekötöztek, üttek-csépeltek, vízbe fojtottak, meggyúrtak, izzó kemencébe vetettek.” A világot a pusztulástól ez a kenyér védi meg. A megfeszített Megváltó alakja jelenik meg itt is ebben a csodálatos kenyérben. Na még az urálás vagy hejgetés nagyon érdekes, szép szokás. Csángók művelik. Karácsonykor mesés mondókába foglalják, hogy a gazdáknak legyen búzájuk, kenyerük bőven. Házról házra járnak nagy ostorpattingatások közt. Mikor „fekete sárkány lován” kilovagolt a gazda a földjére, „messzirűl zűdlett, közelinnét sáriglott…” Itt vetéstől az aratásig jutottunk el egy pillanat alatt! Mikor a búzát felöntik a garatra, megáll a malom, olyan acélos! Akkor int a molnár a lisztes kalapjával: „Őrölj malmom lisztet ezen urálóknak” (ezeknek a köszöntőknek) és „megindul a malom nagy lélekszakadva”. Aranyliszt folyik a zsákba. Mikor kisütik a koszorú forma ünnepi kalácsot belőle, szegre akasztják. A szeg letörik! A nagyobb szeg meg lehajlik a súlya alatt! A hejgetés utolsó szakasza kenyér­osztásra szólít fel. Legyen bőven a gazdának, de adjon a „másikaknak es, akik nem ettek két-három hete!”

Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó, fotográfus és műfordító Fotó: Katona Vanda

– Mit gondol, mit jelenthet a mai ember számára Szent István öröksége?
– Sok mindent. Az állam, a törvény tiszteletét, betartását, a szabályok szükségességét. Mindezt irgalmas megbocsátással vegyítve. Hogy milyen arányban? Hát ez az! Ezt talán a szív súghatja meg. Ilyesmire csak kiegyensúlyozott, felelős uralkodó képes. A Szent István-i örökség tiltja az elbizakodott, indulatos uralkodást. Intelmeiben (Szent István intelmei Szent Imre herceghez, 1010 körül) erre igen árnyaltan kitér. Érdemes pontosan idézni: „A türelmes királyok uralkodnak (királykodnak), a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak.”
„Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz… légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson!”
Szent István öröksége még, így ami itt most eszembe jut, hogy más népek tudását megbecsülni, alkalmazni nem szégyen, hanem erény! Ezt egyébként a kirgiz úgy fejezi ki, hogy: „Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna?!” Na, hát volnék történész, biztos sorolnám még!

– Amennyiben augusztus huszadikán egyetlen gondolatot üzenhetne a magyaroknak, mi lenne az?
– Nem állok én olyan magasan, komolytalannak is érzem magam ahhoz, hogy sokaknak üzenni tudjak. Tanuló vagyok, nehezen haladok a magam útján is. Hasonlataim, példázataim vannak inkább, mint jó tanácsaim, útmutatásaim. Na de már elég a magyarázkodásból, íme az én kedves biztató szóm! Foganatos legyen, szívemből kívánom: ha vagyunk – legyünk!