Harangok évgyűrűi – Berecz András Műcsarnokban látható fotográfiáin hangok „szólalnak” meg

Egymásra rakódó, zöldes-kékes-vöröses-sárgás színekre bomló, bronzos felszíneken létrejövő kopások, súrlódások és fényhatások, illetve azok reflexeinek együttállásaiból mintázatok láthatóak Berecz András Műcsarnokban kiállított fotóin. A makrofotókon a harangnyelvek paláston hagyott nyomai lírai festészeti gesztusokként működnek. Egyszerre festőiek és szakrálisak. – A templomtorony tengely az ég és a föld között. Egy aranyhíd a Teremtő és az ember között. Amit az ember nem tud elmondani a teremtőjének, elmondja egy felszentelt hangszerrel – fogalmazott lapunknak a művész.

Fotó: Székelyhidi Balázs

„A templomtorony tengely az ég és a föld között. Egy aranyhíd a Teremtő és az ember között.”  Fotó: Székelyhidi Balázs

Úgy vélekedett, egy Árpád-kori templom tornyában nincs vakulat, nincs freskó, a kövek úgy vannak odatéve, az ember azt hiszi: bejöttem, most ment ki az építő. Hihetetlennek nevezte az élményt, hozzátéve, amikor megtaláljuk, mi van ott, ahova felnézünk. – Ez volt az én életemnek az egyik ajándéka, a témám, ami engem megtalált. Volt egy harangkiállításom, ahol minden kép alatt kis regényecskét írtam. Itt a Műcsarnokban azt mondták: engedd el a történet, többet mondanak a képek – válaszolta lapunk kérdésére Berecz András, hogyan jöhetett létre ez a kiállítás ebben a formában.
 

Szegő János, a kiállítás kurátora, ugyanerre a kérdésre azt mondta: – Utazó formában ez a kiállítás már megtett egy utat egy kisebb formában, Kassától Dél-Erdélyig. Bécsen, Rómán keresztül is bejárt egy utat. A Műcsarnokban megnyílt a lehetőség a fotóművészeti prezentációra, ahol ötven–hetven éve látogathatók fotókiállítások. 

Csaknem hatszáz éve volt 1456, azóta pápai rendeletre harangoznak szerte Európában. Az 1980-as években a román politika rendkívüli helyzetbe szorította nemcsak a magyar, de az erdélyi szász lakosságot is. A német lakosságot a nyolcvanas években, a kilencvenes években Németország nyolcszáz év után elvitte, a magyarok magukra maradtak. 

– fogalmazott a kurátor.

Szegő György kurátor és Berecz András mesemondó mutatja be a tárlatot a Műcsarnokban Fotó: Székelyhidi Balázs

Szegő György kiemelte: – A határőrfeladat, amit a történelemkönyvekből a székelység feladataként ismerünk, ma a kereszténység gyakorlása. A civilizáció ezt a fajta európai változatának a megőrzését a kiállítás asszociációként jeleníti meg, a képek maguk az informál festészet elvont módján foglalkoznak ezzel a tematikával. Sokféle asszociációt lehet a nagyon sokféle tehetségű Berecz András munkássághoz fűzni – mondta Szegő János.

„A rendszeres, naponta többszöri harangozást 606-ban Sebastianus pápa rendelte el, imára szólítva vele a hívőket. Magyarország területén a kereszténység felvételével egyszerre terjedt el a harangozás kötelme, a déli harangszó pedig hungarikum lett, amely emlékeztet a nándorfehérvári diadalra, arra a napra, amikor 1456. július 22-én Hunyadi János és Kapisztrán János vezetésével a magyar és szerb seregek legyőzték az oszmán hódítókat.” 

A Kossuth rádióban 1925 óta állandó műsor a déli harangszó, amely a valaha volt legbékésebb adás, benne minden nap más-más helyszínről, hazánkból vagy határon túlról valamelyik település harangjának szavát halljuk, rövid történeti ismertetővel együtt

 – Fazekas Réka kurátorasszisztens a kiállítás kiadványában így fogalmazott. 

A kurátorasszisztens szavai szerint a kiállításon a harangok bújtatóját, jármát, kötelét és egyéb részeinek felületeit is megismerhetjük, de hangsúlyos szerepben jelennek meg az őket megszólaltató személyek. A harangozók ősi tudás birtokában vannak, amely lassan kiveszőben van, hiszen az elektronika átveszi a manuális munka szerepét. Éppen ezért fontos dokumentálni és bemutatni a harangok megszólaltatóit és egykori elődeiket is, akik a harangtornyok falaiba vagy téglái­ba rögzítették nevüket és szolgálati idejüket, hogy nyomot hagyjanak az utókornak. 

Szegő György fontosnak tartotta kiemelni, Berecz Andrásnak a Műcsarnokban látható fotóesszéje mögött alkotójának hitbéli motivációja, teoló­giai, néprajztudományi és antropológiai tudása elvitathatatlan. Berecz Andrást a Teremtő esztétikai érzékkel és lenyűgöző előadóművészi talentummal is megáldotta. A szélesebb közönség számára meglepetés lehet, hogy kreativitása kiterjed a fotózásra is, munkái ma a kortárs fotóművészethez tartoznak.

A harangok, harangtornyok, harangozók – beleértve a mára elnémult harangokat és tornyaikat, számos elöregedő, lassan kihaló település csendjét is – megkövetelnek a kurátor szerint egy akusztikai, zenei megközelítést. Egy néhány évtizedre visszatekintő tudomány, az archeoakusztika hívta fel a kurátor figyelmét az épített- és a hangkörnyezet szakrális összefüggéseire. 

Ez a diszciplina elsőként az őskor ember világa által épített és használt földalatti templomokat, a hypogeneumokat tanulmányozta. Mérésekkel alátámasztva kutatja az ősi kiépítésű barlangoknak a közösségek életét is meghatározó, sötétségben zajló rítusait. A kőkori embernek a leletek szerint nálunk kifinomultabb érzékszervei és finomenergiái, kommunikációképes komplex tudása lehetett Szegő György szerint, ami meghatározta a világról alkotott képét. Ebben döntő volt a szentélyépítés tapasztalatain alapuló, természettudományos karakterű, szinte mérnöki tudás és egy ettől elválaszthatatlan, de mára jórészt zenei típusú kreativitás. 

A kurátor úgy véli, Berecz András a vándorútját, a harangok megtalálását, akármilyen veszélyes megközelítésüket is láttatja fotóival, kiállítása ezekből is ízelítőt ad. A harangozók képei, meséi láttán, hallatán, a népi (természet) vallásokból következő tanulmányai nyomán Szegő György plasztikai víziója: a harang formája, inflexiós íve megtestesíti az anyaméh formáját. Szavaival analógiásan elgondolva: a születendő gyermek alig várt első felsírása szinte az addig néma harangnyelv megszólalása – Bródyt parafrazeálva a születés: Isten első csókja. A kurátor szerint hasonló szakrális méltósággal beszél a Berecz-fotók vizuális nyelvezete.