A redukció ereje, a szikárság határai – mit kezdjünk David Szalay Test című regényével?

Különös feszültség rejlik abban, amikor a stiláris érzelemmentesség éppen azzal kelt erős hatást, hogy visszatartja mindazt, ami közelebb engedné az olvasót a szereplők belső világához. A szikár, lecsupaszított próza ahelyett, hogy megnevezné és értelmezné a tapasztalatot, visszavonul annak közvetlen közeléből: nem kínál lélektani magyarázatot, nem jelöli ki az érzelmi súlypontokat, és szinte teljesen elfordul az irodalmi szépség hagyományos eszményétől. David Szalay Test című regénye ezt a minimalista, távolságtartó elbeszélésmódot viszi következetesen végig. A magyar származású brit–kanadai író 2025-ben Booker-díjat nyert a könyvvel, amely magyarul a 2026-os ünnepi könyvhétre jelent meg, és azóta is komoly olvasói érdeklődés övezi.

Fotó: Éberling András

A test önálló valósága

Érdekes azonban, hogy miközben István lelki folyamatai nehezen hozzáférhetők, a teste szinte folyamatosan jelen van. A vágy, a szexuális tapasztalat, az erőszak, a katonai szolgálat testi élményei, majd később az öregedés mind olyan jelenség, amelyet Szalay jóval részletesebben figyel meg, mint a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Mintha a test olyasmit is megmutatna, amit István nem tud vagy nem akar szavakba önteni. Ez azért is fontos, mert Szalay elmondása szerint a regény egyik kiindulópontja éppen a fizikai létezés tapasztalata volt: mit jelent élő testként jelen lenni a világban? 

A Test így nem egyszerűen a kimondatlanság regénye, hanem arról a távolságról is szól, amely a testi tapasztalat és annak értelmezése között húzódik. 

István teste reagál, vágyik, szenved, alkalmazkodik és öregszik, miközben ő maga ritkán értelmezi mindezt. A test nagyon is konkrét, a hozzá kapcsolódó belső jelentés azonban gyakran homályban marad.

Ez éles ellentétben áll azzal a részletező figyelemmel, amellyel Szalay István környezetét, a tárgyi világot és a társadalmi közeget érzékelteti. A regény első része a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének magyar közegében játszódik, egy déli magyarországi városban, amelyet a szöveg nem nevez meg, de Szalay későbbi nyilatkozata szerint egyértelműen Pécs. A panel szűkös terei, a családi viszonyok és a mindennapi élet tárgyi világa néhány pontos részletből idézi fel a korszakot. Szalay nem emeli ki és nem értelmezi ezt a világot, hanem természetes tapasztalatként ábrázolja, így a magyarországi részek hitelessége nem dokumentarista, hanem inkább emlékezetszerű. Ez ugyanakkor nem önálló történetként különül el a regényben, hanem annak a hosszú élettörténetnek a része, amelyben István egyik élethelyzetből a másikba kerül. 

Nincs értelmezhető tanulság

Éppen ezért érdemes azt is megvizsgálni, hogy a Test mennyiben olvasható fejlődésregényként. A mű követi a műfaj egyik alapvető szerkezeti mintáját: egy fiatal ember életét kíséri végig a felnőtté válástól az öregkorig, és a különböző életszakaszok során olyan tapasztalatokkal szembesíti, amelyek hatással vannak rá. A fejlődésregényben azonban az élettörténet egy személyiség formálódásának történetévé is összeáll: a tapasztalatok, konfliktusok és döntések révén a főhős fokozatosan alakítja ki önmagához és a világhoz való viszonyát. István története ettől lényegesen eltér. Élete változik, miközben kevés önreflexióval viszonyul saját tapasztalataihoz, és az eseményekből nem rajzolódik ki egyértelmű önformálódási folyamat. Inkább az válik láthatóvá, hogyan rakódnak egymásra a tapasztalatok egy olyan emberen, aki ritkán értelmezi őket.

A Test talán éppen azért tud egy teljes élet történetévé válni, mert nem próbálja megmagyarázni, mivé lett az az ember, akit végigkövet. István életében ott vannak a változás, a veszteség, a kapcsolatok és az öregedés tapasztalatai, de ezek nem rendeződnek egyetlen értelmezhető tanulsággá. Szalay mintha azt a kérdést hagyná nyitva: valóban fejlődés-e minden változás, amely egy ember életében végbemegy?