Őszi Balaton

„A tömeg sosem emelkedik a legjobb tagjának színvonalára, épp ellenkezőleg: a leghitványabb színvonalára süllyed” – mondá Henry David Thoreau, és bizony, így lesz mindig a leghitványabb maga a „színvonal”, nézz csak körül a mai világban…

Fotó: Getty Images

Szeptember közepe-vége felé tér magához a tó és környéke, addigra heveri ki a nyári tömeget, amely felfoghatatlan mennyiségű lángost és hekket, ugyanennyi sört alakít át szilárd és folyékony trágyává, felfoghatatlan mennyiségű izzadságot és napolajat áztat le magáról, bele egyenesen a vízbe, majd szeptemberben mindezt hátrahagyva távozik, hogy valahol máshol, az úgynevezett otthon nevű helyen folytassa ugyanezt.

Csak egyvalamit nem hagy hátra a tömeg: gondolatot.

És a tömeget túlélő, a tömegtől mindig független néhány gondolat most, szép őszön kerül elő.

Kázmér pompás fügefáján összeaszott, darázs- és hangyafalta gyümölcsök lógtak még, azok mögül kandikált ki néhány gondolat, leginkább arról, hogy nincsen szebb, pompásabb, életigenlőbb arca a halálnak, mint egy földre hulló őszi falevél. 

Pompás, sárga-vörös levél maszkban járja danse macabre-ját az ősz. 

Lassú tánc ez, odapördül járni a bágyadt napsugár, átkarolja derekát az ősz, s a napsugár leányka szinte aléltan hullik a táncba. A nagy, öreg tó pedig akkorát nyújtózik, olyat ásít, hogy egy pillanatra feltűnnek a partján menetelő római katonák, Krisztus előtt 10-től Krisztus után 400-ig, és Lacus Pelsónak nevezik a Balatont, és nem is sejtik, hogy öröknek hitt birodalmuk napjai meg vannak számlálva.

– Nézd csak! Hát éppen olyanok, mint mi… – morfondírozott tovább Kázmér, mert ő tudta, nagy kultúrák, nagy civilizációk, nagy birodalmak végnapjait élő tömegek soha, egyszer sem sejtették és sejtik, hogy napjaik meg vannak számlálva. Ha sejtenék, azon nyomban visszavedlenének egyénné a tömeget alkotó agynélküliek, és legalább elbúcsúztatnák mindazt, ami volt, elbúcsúztatnák önmagukat és a világukat, hogy ne csak a tömeglét maradjon meg belőlük.

– Vajon mit válaszolt volna a római polgár, ha az International Forum Romanum Tribune újságírója megkérdezte volna tőle a Colosseum felé mentében, Krisztus után 475-ben, miszerint: Mit szól ahhoz, hogy jövőre vége a birodalomnak? Valószínűleg ezt válaszolta volna: Ugyan már, kérem, ne tessék butaságokat beszélni! Most megyek a Colosseumba, ötven gladiátor fog küzdeni, nagy előadás lesz, pompás előadás lesz, este lakomára megyek, a birodalom pedig örök!
Mindig ezt válaszolja a tömeg. A néhány váteszt pedig vagy kiröhögi, vagy megöli.

Szerényi Gábor rajza

Ilyesféle felesleges dolgokon morfondírozott Kázmér, mint mindig, s bort kortyolt, pompás kecskecsöcsű szőlőt csippentett, nézte az öreg tavat, ami már kétszer is majdnem eltűnt a föld színéről, Mária Terézia idején egy Krieger Sámuel nevű mérnök készítette el a terveket a Balaton lecsapolására, hogy így majd 150 ezer hold új termőföldet és legelőt nyerjenek, aztán 1866-ban volt olyan aszály, hogy itt-ott gyalog át lehetett kelni egyik partról a másikra, pedig akkoriban még nem volt légszennyezés, viszont a tehenek éppen ennyit, ha nem többet szellentettek, s ezzel Kázmér össze is foglalta mindazt, amit a mai elméletekről meg a zöldekről gondolt.

– Viszont enni kellene valamit… – tette félre a morfondírt Kázmér, hogy helyette ismét két lábbal álljon a földön, annak ellenére, hogy ez a világ is a végnapjait élte. – De hát végnapok ide vagy oda, enni azért kell – mondta ki a szentenciát Kázmér, és úgy döntött, saksukát készít.

A döntést megkönnyítette, hogy Kázmér minden alkalommal, amikor feltette a „Mit együnk?” kérdést, belenézett a hűtőbe, belenézett most is, és egy üveg harissza nézett vissza rá, mosolyogva. A harissza pedig a saksuka lelke. A szíve pedig a római kömény. Amúgy pedig a saksuka gyönyörű, mint az ősz, vörös és sárga és zöld, egy csoda, ami különösen balatoni őszön követeli, hogy elkészítsék.
Messzi vizeken ringatózik a saksuka sajkája, messzi arab vizeken, Tunézia vagy Jemen vagy Marokkó az őshazája, holott mindenki „zsidó lecsóként” emlegeti, pedig nevezett arab helyekről elvándorolt zsidók vitték magukkal Izraelbe az ötvenes években, nagyjából akkoriban, amikor Rákosi legnagyobb kulináris újítása az általános éhezés volt feketevágással kombinálva.
Szóval Kázmér döntött, majd beszerezte a hozzávalókat: kaliforniai paprikát, darált marhahúst, feta sajtot, friss petrezselymet, egyebek voltak odahaza.

Kázmér előbb a marhahúst pirította meg, olívaolajon, kevés sóval és borssal, aztán félretette. Majd szintúgy olíván újhagymát és fokhagymát pirított, abba előbb két evőkanál harisszát, tunéziai erős paprikakrémet tett, egy teljes tasak őrölt római köményt, majd a felkockázott paradicsomot, sózta, borsozta, néhány percig párolta, végül a szépen felkarikázott paprika következett. Amikor a paprika is majdnem megpuhult, belekeverte a marhahúst és egy csokor apróra vágott petrezselymet. Így főzte puhára. Mikor elkészült, annyi tojást ütött bele a pompás, illatozó ételbe, ahány emberre számolt vacsorára, s ekkor következett a legnehezebb feladat: éppen addig főzni a tojásokat, ameddig a fehérje megkeményedik, ám a sárgája még folyós marad. Sikerült.

A végén a másik csokor petrezselyem apróra vágva és nyersen rákerült a saksuka tetejére. A hat tojás hat főt ígért, vagyis Kázmér gyönyörűséges asszonyán kívül Oborzilék érkeztek, valamint Szerénkéék Füredről. Kázmér tálaláskor még összemorzsolt fetát szórt a csoda tetejére, s azok meg ették, mint mást talán még soha. A bort is kívánta a saksuka, Jásdi uram olaszrizlingjét, majd fogyott még Bolykiék királyleánykája, továbbá az elmaradhatatlan, Sauskáék sárgamuskotálya.

S az őszi estében, a jó öreg tó mellett jó és öreg szavak hangoztak, jóféle nevetések harsantak fel, s olyan volt minden, mintha ez a világ nem a végóráit élné éppen. De hát, mint tudjuk, mindig olyan. Csak a tömeget elhagyó, jó és öreg szavakat tudó egyének ismerik a valót.
És mindig próbálják széppé tenni, ami még hátravan…