Nathaniel Kahn dokumentumfilmje, a Senki többet (The Price of everything) a műkereskedelmet, az amerikai gazdaság új luxuságazatát szedi darabjaira, tárgyilagosan beszél arról, miként emelnek egy ezüstszínű lufinyuszit (Jeff Koons alkotását) a galériák és a köréjük épült marketingháló képviselői a világ legjobb alkotásai közé.
A műtárgypiac és a -gyűjtők furcsaságai hálás filmtéma, nem beszélve a hamisítók ténykedéseiről. Érdekes, hogy a világ több fesztiválján megforduló, tavaly debütált magyar animációs thriller, a Ruben Brandt, a gyűjtő is a műgyűjtői szenvedély köré szőtte krimijét.
Makláry Kálmán és kurátorai gyorsan reflektáltak az amerikai dokumentarista munkára: a múlt héten egy csoportos kortárs kiállítással álltak elő. A filmben szereplő világhírű alkotókat, akik jelenleg a nemzetközi műkereskedelmi piac csúcsán állnak, a legértékesebbnek számító magyar mesterekkel együtt állították ki a Falk Miksa utcai galériában. A legdrágábban eladott magyar származású alkotó, Moholy-Nagy László, a valaha legtöbb pénzért elkelt magyar származású, háború utáni absztrakt festő, Hantai Simon, valamit Reigl Judit, a legdrágább magyar származású élő művész munkái is szerepelnek a tárlat anyagában.
Az adott művészeknek nem a legértékesebb alkotásai jelennek meg a falakon, de a tárlat mégis hiánypótló, hiszen George Condo, Andy Warhol, Keith Haring, Roy Lichtenstein, Jeff Koons, Damien Hirst, Yoko Ono munkáit eddig még nem láthatta együtt a hazai közönség.
Furcsának hathat, amikor egy tárlat szervezőelve a pénz, de ezúttal az aukciós rekorderek egy térbe rendezése éppen azt a kérdéskört folytatja, amelyet Nathaniel Kahn felvetett, vagyis hogy a XXI. század új befektetéséről, amolyan luxusmárkákról beszélhetünk-e a képzőművészet meghatározásakor? De a legfontosabb kérdést a kiállítást megnyitó Martos Gábor szakíró fogalmazta meg a témában: a személyes esztétikai ítéletünket meghatározza-e az adott mű értéke?
George Condo az egyik legfelkapottabb festőművész
Fotó: MTI
Mint beszédében a művészet történetére visszautalva elmondta, a műtárgy, amikor még csak „szép” volt, akkor is volt értéke. Mint kifejtette, az, hogy pénzzé lehet tenni a műalkotást, egyszerűen nem volt benne a közgondolkodásban, és a forradalmi változás ezen a téren 1830-ban következett be, amikor is egy Jean-Marie Fortuné Durand nevű francia papírkereskedő úgy döntött, hogy a boltjában felhalmozódott festményekből képkereskedést nyit.
Húsz évre rá Párizsban már 67 műkereskedő galéria működött, tavaly pedig a világban már 310 700 műkereskedelmi vállalkozás értékesített képzőművészeti tárgyat 67, 4 milliárd dollár, mintegy 20 ezer milliárd forint bevétellel.
A Kálmán Makláry Fine Arts jelen tárlata a kortárs képzőművészet legkeresettebb alkotóinak felvonultatása mellett azzal a ténnyel szembesít, hogy ma már az igazi értékmérő a műtárgyak ára lett, mert a pénzben megfogalmazható érték kulturális rangra emelte azokat, és gyakran feledhető a művészetet kanonizáló összes korábbi szerep, a személyes műélmény, az alapvető befogadói tetszés vagy a múzeumi reprezentáció. A kiállítás a szokatlan kontextusból kiindulva mégis a prekoncepciók hátrahagyására hív, hogy úgy nézzük meg a nemzetközi aukciós élvonalban szereplő alkotókat, hogy közben kicsit feledkezzünk meg arról a piedesztálról, ahová emelték őket.
