A P. Box a rockháború kellős közepén alakult meg

Amikor a P. Mobil két oszlopos tagja és zeneszerzője, Bencsik Sándor „Samu” szólógitáros – akiről 1987-es halála óta már utcát is neveztek el Debrecenben – és Cserháti István „Pityi” billentyűs lejátszották az utolsó akkordokat a kiválásuk előtti utolsó koncertjükön 1980. szeptember 15-én Ajkán, Cserháti szülővárosában, nem gondolták volna, hogy az általuk 1980 decemberében alapítandó Pandora’s Box, azaz a P. Box együttesnek később jelenik meg nagylemeze, mint a P. Mobilnak. Pedig így lett, a P. Mobil már 1981-ben, míg a P. Box csak 1982-ben jutott ehhez a lehetőséghez. A sors furcsa fintora, hiszen Bencsik és Cserháti éppen azért hagyták el anyazenekarukat, hogy „fekete bárányokból” aranylemezes rockzenészek legyenek.

2021. 01. 01. 18:30
null
P. Box együttes Fotó: rockbook.hu
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A P. Mobil feje fölött lemezkiadási problémáik miatt korábban is folyamatosan Damoklész kardjaként lógott az átalakulás veszélye, az, hogy legtehetségesebbjei elhagyják a hajót és vele együtt harcsabajuszos kapitányát, a mindig megújuló és örökmozgó szervező Schuster Lórántot. Tulajdonképpen mindig is változásban volt a csapat, amit hol az élet, hol a zenészek nyughatatlansága, hol a lemezgyári ráhatások alakítottak. 1977-ben csatlakozott hozzájuk Cserháti István, de alig illeszkedett be, Pálmai Zoltán dobost máris elvitték katonának 1978-ban. Hozták helyette az Operettszínházból Mareczky Istvánt, aki immáron testközelből figyelhette, hogyan próbálja meg elhagyni még ugyanebben az évben a nagylemez reményében Vikidál Gyula a bandát.

Vikidál Gyula egy Beatrice koncerten 1978-ban
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Először a Korállal állt össze, több hónapig próbáltak együtt, demofelvételt is készítettek, amelyen Vikidál a karcosabb, Balázs Fecó a lírai dalokat énekelte, ez is volt a hosszú távú tervük, ami alapvetően jó elképzelésnek ígérkezett. Nemcsak demót, de már plakátokat is készítettek ezzel a felállással, amikor aztán állítólag Schuster erőteljes ráhatására Vikidál Gyula Balázs Fecót és a Korál legénységét cserben hagyva visszatért a P. Mobilhoz anélkül, hogy egyetlen fellépésük lett volna, azaz, hogy a nagyközönség ebből bármit is érzékelt volna.

Egy elképesztően pimasz ajánlat

Erre Balázs Fecó nem olyan régen így emlékezett: „Nem ismertem akkoriban Vikidál Gyulát emberként, ellenkező esetben nyilvánvalóan nem hívtam volna a zenekarba, pedig ő volt a korszak »rockhangja«. Schuster Lóránt sokkal jobban ismerte, ő már előre tudhatta, hogy Gyula nem marad nálam. Én viszont ennek a visszalépésnek köszönhettem a népszerűségem kezdetét és azt, hogy a közönség elfogadott és megszeretett. Engem csak az bánt a mai napig, hogy rajta kívül négy ember próbált hónapokon át, már kitűztük az ifiparkos bemutatkozás időpontját is, leadtuk az Ifjúsági Magazinnak és a Magyar Ifjúságnak a zenekar fotóját, bemutatkozását, és ennek ellenére egy héttel a premier előtt Vikidál visszalépett. Amikor Gyula bejelentette, hogy meggondolta magát, egyedül maradtam. Akkor csak annyit mondtam neki, hogy amelyik ajtón az előbb bejött, azon menjen is ki azonnal. Kénytelen voltam az egész műsort én énekelni, de hálás vagyok a közönségnek és a sorsnak, mert baromira bejött Vikidál nélkül. Aztán az óbudai Hajógyári-szigeten a könnyűzenész szakszervezet alapítása alkalmából rendezett fesztivál előtt, 1981-ben gitárosunkkal, Fischer Lacival üzent nekem, hogy mi lenne, ha egy zenekari konténerben behoznák őt a színpadra, és onnan kiugorva kezdene el énekelni velünk. (Az akkor aktuális zenekara, a Dinamit ezen a gigakoncerten – a könnyűzenei élet döntő többségével ellentétben – nem lépett fel, mintegy szolidaritásból a Beatricével, akiket a Belügyminisztérium utasítására nem hívhattak meg erre az alkalomra. Az együttérzés alapja az lehetett, hogy a Dinamitban ekkor már ott gitározott Lugosi László is, aki a Beatricéből érkezett hozzájuk, így valamelyest talán részesnek érezhették magukat a Ricse kivéreztetésében. Vikidál viszont ezzel a „nagyszerű” ötlettel kárpótolhatta volna magát. – a szerk.) Ahhoz képest, hogy a szakításunk óta egy szót sem beszéltünk, elképesztően pimasz ajánlatnak tartottam, fel sem merült bennem, hogy belemenjek.”

Aztán 1979-ben megérlelődött a döntés véglegesen is Vikidál Gyulában, és elvágta a köldökzsinórt a P. Mobiltól, egy orvosi igazolás segítségével a Dinamitba igazolt, és nekik valóban előbb lett lemezük, mint Schusteréknek. Ez volt az első igazi pofon a P. Mobilnak, de talpon tudtak maradni.

Stúdióban a Dinamit együttes. A dobnál Németh Gábor, jobbra Vikidál Gyula, középen Lugosi László, a Beatrice együttes gitárosa
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A másik, legalább ennyire súlyos (dupla)csapás Samu és Pityi távozása volt egy évvel később, amit már csak úgy emlegettek a szakmában, hogy a P. Mobil kettéválása, és amiről már Erdős Péter is azt hitte, hogy leteríti a P. Mobilt. Nem ez történt, keservesen csalódnia kellett. De Bencsikék kiválásának is volt előzménye, mégpedig az, hogy 1980. május 21-én a P. Mobil öt zenésze egy olyan értelmű levelet írt alá az akkor egyedüli állami koncertszervező szervnek, az Országos Rendező Irodának (ORI) – ahol nyilvántartották a zenekarok összetételét, működési engedélyeit és nem utolsó sorban fizetési besorolásaikat –, hogy 1980. szeptember 7-én P. Mobil néven megszüntetik a működésüket, és helyette a Kentaur nevet veszik fel, immáron Schuster Lóránt nélkül. (Ezt a megpuccsolt bandafőnök meg is írta 1994-ben a Drága Arankám című opuszban imigyen: „A zenekarból kirúgtak, csak nézhetem a csajokat/Nyugodtan őszülhetek, és hordhatom a szemüveget”.) Ezt a dokumentumot azonban az öt tagból hárman visszavonták 1980. augusztus 28-án, és újfent elismerték Schuster főnökségét és a P. Mobil név érvényességét. Csak ketten maradtak a renitensek, Bencsik és Cserháti, akik állhatatosan kitartottak eredeti elképzeléseik mellett, és végül kisvártatva el is hagyták a P. Mobilt.

Jobbra Schuster Lóránt, a P. Mobil együttes vezetője. A felvétel a Fekete Bárányok című koncerten készült a Hajógyári-szigeten 1980-ban
Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

Lehet azon vitatkozni, hogy mennyire volt etikus, hogy a kivált zenészek is nagy P-vel kezdődő nevet választottak maguknak, jogilag mindenestre nem volt aggályos. Erre írta Schuster Lóránt a hard rocktól meglehetősen eltérő stílusú, alig egy perces reggae-beütésű szösszenetet, amelynek címe: Kié a nagy „P”? Aztán ment tovább a verkli, és az egykor jóban-rosszban együtt harcoló zenésztársak hirtelen egymás konkurenciájává váltak, amiből kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) súrlódások lettek. Akkoriban Erdős Péter ezzel kapcsolatban mindig azt hajtogatta, hogy egy zenekar, ha személyi ellentétei vannak, vagy hajlik, vagy törik, tehát vagy kompromisszumot kötnek egymással, vagy elválnak útjaik, és ugyanezt gondolta arról is, ha ő helyezett nyomás alá egy csapatot: vagy behódolnak neki, vagy pórul járnak, és az osztódás, vagy a feloszlás útjára lépnek. Bizonyára nem hullajtott krokodilkönnyeket, amikor hallotta, hogy Bencsikék új zenekart alapítottak, sőt valószínűleg arra gondolhatott, hogy beérett aknamunkájának gyümölcse. Ismerve a korabeli állambiztonság „munkásságát”, az sem kizárt, hogy bizonyos bomlasztási tevékenységek is közrejátszottak a két csapat egymásnak feszülésében. A gyanú pedig egyre erősödik, ha megvizsgáljuk, milyen élénken állt a kádári titkosszolgálat figyelmének előterében a hazai rockszcéna. Nem kellett különösebben sokat tenniük, viszonylag könnyű dolguk volt: az ellenszenv és a sértődöttség eleve ott feszült a zenészek között, csak egy kicsit rá kellett játszani. Nem hangjegyekkel és decibellel, hanem emberi gyengeséggel, gyarlósággal és némi ígérgetéssel, az úgysem kerül pénzbe.

Tagtoborzás némi buktatóval

Az 1980. szeptemberi kiválás utáni zenekar alapítás nem volt nehézségek nélküli, egyes meg nem erősített források szerint még az sem volt teljesen egyértelmű, hogy Bencsik és Cserháti együtt alapítanak zenekart. A szóbeszédnek valószínűleg nem sok alapja lehetett, hiszen jogosan vetődhetett volna fel bárkiben, hogy akkor miért együtt hagyták el a P. Mobilt? Ők ketten már eleve összeszokott párost alkottak, még akkor is, ha nem mindenben értettek egyet (mint Ritchie Blackmore és Jon Lord a Deep Purple-ben), és arra is hamar rájöhettek, hogy együtt mindent könnyebben el tudnak érni, így aztán még a szerepeket is elosztották egymás között: Cserháti Pityi szervezte az együttes körüli bokros teendőket, míg Bencsik inkább a zenei megszólalást koordinálta. Mindenestere a két ex-P. Mobilos zenész körbenézett a rockpiacon, és igyekeztek a lehető legjobb zenészekkel körbevenni magukat. Sáfár József, alias Öcsi kapta a basszusgitáros posztot, aki korábban a V’73 nevű formációban nyűtte a négyhúrost Lerch István és Herpai Sándor mellett. Egyes vélemények és várakozások szerint ő is elfért volna az alakuló V’Moto-Rockban, ám Demjén Rózsi az ének mellett megtartotta a basszusgitárját, így hoppon maradt. Átmenetileg a Mikrolied vokállal kiegészült Volán, majd Volán Rt. nevű csapattal (benne a minden bizonnyal első magyar női szólógitárossal, Szigeti Edittel és a későbbi, második P. Box-dobossal, Pálmai Zoltánnal) vigasztalódott, akikkel két rádió- és egy televíziós felvételig jutottak. Itt nem kisebb kísértés érte, minthogy el akarták csábítani a Neotonba, amire természetesen nemet mondott (ez egyébként aztán megismétlődött néhány évvel később is, hasonló kimenetellel), mert nem érezte magáénak azt a stílust. Ezután rövid úton kikészítették Erdős Péter vezetésével a zenekart, s emiatt már majdnem elhagyta a zenei pályát, szabás-varrás vállalkozásba akart kezdeni, amikor megkeresték Bencsikék, mint első számú jelöltjüket. Megittak néhány unikumot egy Bajcsy-Zsilinszky úti presszóban, ahol egyeztették zenei elképzeléseiket, majd miután látták, hogy ezek összeegyeztethetőek, Sáfár József a P. Box oszlopos tagja lett.

Hozzájuk csatlakozott még a ritmusszekció másik tagja, a dzsesszkonzervatóriumot is megjárt – innen ismerte Sáfár Józsefet –, a majdani Prognózist alapító Vörös Istvánnal korábban együtt zenélő, illetve a Géniusz együttesben is megfordult pestszenterzsébeti Szabó István „Putyur” dobos (aki a Megasztár vokáljában szereplő Balássy Betti pótapukája, és így az énekes Varga Feri apósa lett azóta, majd hangmérnökként is dolgozott, a fiatal tehetségekkel 1999-ben színpadra vitt Hamlet című rockopera CD-jét is ő rögzítette). Őt az egykori katonatársa, az alakulófélben lévő P. Box Einstein becenévre hallgató technikusa hozta össze Bencsikékkel, akik nem adtak neki sok időt, egy nap alatt kellett megtanulnia a kazettán átküldött számokat. Másnap taxit küldtek érte, hogy a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár XI. kerületi Galambóc utcai művelődési házába – ahol a P. Box majdani egyik szövegírója, Gombocz Lajos volt az igazgató – hívják próbajátékra. Itt el kellett dobolnia a Miskolc és az Utolsó cigaretta című számokat, ami olyan jól sikerült, hogy egyből felvették a csapatba. Pityi ugyan néhány szóban kikérdezte az előéletéről ismerkedés gyanánt, de ennek a nyújtott teljesítmény fényében nem lehetett túl nagy jelentősége.

Nem volt viszont zökkenőmentes az új énekes megtalálása. Az E-Klubban játszott a Zenit zenekarral (ez természetesen nem tévesztendő össze a Metro együttes elődzenekaraként 1960-ban alakult azonos nevű együttessel) Varga Miklós, aki korábban már sikerrel mérettetett meg az East együttes énekesválogatóján, de aztán némi szerencsétlen malőr folytán – másnap még meghallgatták Zareczky Miklóst, aki szintén bevált, ráadásul az édesanyja tudott szerezni próbahelyiséget az Eastnek, így akarva-akaratlanul kijárta az egyébként is tehetséges fiának az énekesi posztot – mégsem őt választották. Varga Miklósnak egy újságíró megsúgta, hogy Bencsik Sándor és Cserháti István már hallottak róla, ezért kíváncsiak a hangjára, és koncert közben szeretnék meghallgatni. Varga Miklós, aki ekkor még nagyon a pályája elején tartott, így emlékezik erre: „Nekem kezem-lábam remegett, mert a dobos barátommal mi P. Mobil-rajongóként rendszeresen jártunk le a Metro Klubba koncertekre. Az volt a kedvenc zenekarunk. Madarat lehetett velem fogatni.” A nem éppen tét nélküli megméretés után az énekesjelölt izgatottan hívta az újságíró ismerősét, hogy érdeklődjön, milyen benyomást gyakorolt bálványaira. Kicsit lelombozóan hatott, amikor megtudta, hogy nemigen voltak elragadtatva, mivel úgy érezték, Pataky Attilára hajazott az előadásmódja és az éneklési stílusa. De nem ették olyan forrón a kását, mert nem sokkal az ominózus koncert után felhívta a nem igazán a gyors beszédéről híres Cserháti István, akire Varga Miklós úgy emlékszik, hogy mire a mondat elejétől a végéig ért, addigra el lehetett aludni a telefonnál. Valahogy mégis körvonalazta, hogy az alakulófélben lévő bandájukhoz keresnek énekest, és ebből az alkalomból szívesen látnák és hallanák egy meghallgatáson. Ekkor azonban megszólalt a jelölt önérzete, és azt találta mondani, hogy úgy értesült, már túl vannak ezen, mert hallhatták a Zenitben énekelni, és ha minden igaz, nem is igen nyerte el a tetszésüket. Ezt hárítva Pityi végül rábeszélte Varga Miklóst, hogy készüljön néhány P. Mobil-nótával, amire nem nagyon kellett kapacitálnia, mert Miklós nagy rajongóként minden számot kívülről ismert. Két kislemezről ismert dallal, az Utolsó cigarettával és a Miskolccal kellett megbirkóznia, amiben valószínűleg benne volt az is, hogy ezeket legalább lehetett hallgatni legális hanghordozókon. Ezután Bencsik Sándor lakásán hosszasan eszmét cseréltek, miközben vodka-narancsoztak. „Mikor a megfelelő zsibbadtsági állapotot elértük, akkor közölte, hogy na, kisapám, te leszel a megfejtés. Így lettem én a P. Box énekese” – idézte fel a döntő pillanatot Varga Miklós.

Küzdelem a rajongók kegyeiért

Varga Miklós meglátása szerint nem biztos, hogy a leggyorsabb kezű gitáros volt a legendás Bencsik Sándor, de mindenkitől megkülönböztethető jegyeket viselt magán a játéka, ami a belső lelkivilágát is híven tükrözte. Megszállott volt, állandóan nyűtte a húrokat, és nem ismert lehetetlent a zenében, nem is hazardírozott, tudatosan épített fel mindent a számokban. Azt szokták mondani, hogy csakúgy, mint Radics Bélának, neki is mindig gitár volt a kezében. (Mindketten tragikus hősök voltak, Schuster Lóránt mondta Bencsik Sándor 1987-ben bekövetkezett halálakor, hogy egykori zeneszerzőjük angolszász módra gitározott, és magyarul halt meg, utalva ezzel öngyilkosságára az ausztriai menekülttáborban.) Stúdiózás előtt pedig rengeteget babrált a gitárszólóval, úgy, hogy az már teljesen kész állapotban legyen hangról hangra, és ott már ne kelljen azzal foglalkozni, csak a hangzás beállításával. Schuster Lóránt azt is mondta róla, hogy ő volt a „baba” a zenekarban, de az angyalarc mögött egy rendkívül kemény belső tartás húzódott, ami az első számú muzsikussá avanzsálta a P. Boxban. Az ORI-nál Cserháti Istvánt jelentették be zenekarvezetőnek – sok cikkben azonban Bencsiket is így emlegették, ami szintén igaz volt, ha a zeneszerzést és a hangszerelést értjük ez alatt –, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy a szervezési munkán kívül neki kellett képviselnie a csapatot a hivatalos szervek felé, ami inkább teher volt, semmint hatalom. Meg kell jegyezni azonban, hogy Sáfár József úgyszintén befolyásra tört, ami a hangzásban némiképp meg is mutatkozott, hiszen a progresszív rockzene jegyei is megjelentek a hard rockos P. Boxban. Varga Miklós szerint egyenesen Bencsik és Sáfár harcáról szólt a korai P. Box története, ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna örömük az együttműködésben. Az énekes első hallásra talán érdekes módon Sáfárhoz húzott, ám hallgatva Varga Miklós későbbi produktumait, ez nem is csodálkozni való. Sáfár József ehhez azt tette hozzá, hogy emberileg nagyon jól kijött Bencsik Sándorral, akit művelt, olvasott embernek és érzékeny léleknek tartott, és nagyon jól el is tudtak beszélgetni, ám a zenei világuk összehangolásában valóban akadtak nehézségek, mindketten kicsit más hangzásra törekedtek. Ehhez jött még hozzá az, hogy Samu autodidakta volt, Sáfár pedig iskolázott zenész, ám a rockzene szférájában egyik vagy másik sem feltétlenül jelent előnyt vagy hátrányt.

Nem volt feszültségmentes az együttes 1980. decemberi Corvin moziban tartott bemutatkozó koncertje sem, mert ott pedig a P. Mobilos közönség igyekezett minél jobban borsot törni az orruk alá. Árulóztak rendesen, és zúgott a jellegzetes „Móóóbil-Móóóbil” kórus, hogy minél jobban megzavarják a debütáló zenészeket. A mai napig többféle verzió forog közszájon, hogy ez hogyan és miért alakult ki. Voltaképpen a végeredmény szempontjából nincs jelentősége, de előfordulhat, hogy spontán módon jött létre ez a mozgalom a rajongók P. Mobil iránti szimpátiájától hajtva, ám többen állítják, hogy maga Schuster Lóránt állt a renitenskedők mögött, megnyerve magának és az ügynek jó néhány újságírót az ifjúsági lapoknál, ezt viszont az érintett kimondottan cáfolja. A P. Box mindenesetre nem maradt adós a sárdobálásban, Bencsik Sándor gondoskodott az ilyen irányú felkonferáló szövegekről, de azok tolmácsolását rábízta az énekesre, akinek ezekből memoriterszerűen kellett felkészülnie, amelyekben Schuster Lórántot szidták, mint a bokrot, többek között a „zsíros paraszt” és a „fáradt moziszínész” jelzőt aggatták rá. Varga Miklós aztán az indulatok elültével rendezte viszonyát Lóránttal, és azóta állítólag kifogástalan viszonyban vannak. Varga Miklósnak ettől függetlenül megvan a véleménye az akkor kialakult helyzetről: „Lóránt nem tudta megbocsátani, hogy először Vikidál hagyta ott, aztán a két zeneszerző. Gyakorlatilag a P. Mobilnak a lelkei jöttek el. Onnantól kezdve nekem az új P. Mobil már nem volt ugyanaz.”

A P. Boxnak viszonylag hamar kialakult a saját közönsége, amit nagyban segített, hogy 1981-ben megjelent egy kislemezük, aztán 1982-ban a nagylemezük, és akkor már ugyanazzal a lendülettel elkezdték a második LP-jük előmunkálatait is. Olyannyira felkapottak lettek, hogy amikor 1981-ben Révész Sándor otthagyta a Piramist, az egyik P. Box-koncerten felvonult a teljes Piramis, természetesen már az énekesük nélkül. Ebből nyilvánvalóan arra lehetett következtetni, hogy meghívják a Piramisba Varga Miklóst, de ez nem következett be. Ez viszont már az az időszak volt, amikor Sáfár József és Bencsik Sándor között a kívülállók szerint visszavonhatatlanul vibrált a feszültség, ami odavezetett, hogy Öcsit el akarták távolítani az együttesből, csak a megfelelő alkalmat keresték, ami aztán az Edda Művek feloszlásával és az onnan ideigazoló Zselencz László érkezésével be is következett. De még előtte Varga Miklós került ki a csapatból, amikor Papp Gyula és a Zenitben vele korábban együtt játszó Soldos László dobos elhívta az akkor alakuló svéd–magyar együttesbe, a Safariba, amit állítólag maga Erdős Péter is támogatott, legalábbis szóban, külföldi turnék és lemezek ígéretével, amiből azonban nem lett nemzetközi karrier. Mindeközben a Dinamit feloszlásával munka nélkül maradt Vikidál Gyula szeretett volna a P. Boxba igazolni. A kezdeti marasztalás után végül Varga Miklósnak útilaput kötöttek a talpára, aminek emberi oldalról megvolt a maga alapja, még ha félreértésen is alapult. Az történt ugyanis, hogy Bencsikék egyre nehezebben tűrték azt, hogy Varga Miklós másfelé is kacsintgat, és amikor a Magyar Ifjúságban egy nagy terjedelmű cikk jelent meg képekkel együtt a P. S. Bandről (ebből lett később a Safari), amelyben ott virított Varga Miklós, annak ellenére, hogy ő nem tudott róla, mert vele nem egyeztették a cikket, a P. Box vezetőinél betelt a pohár, és hívták Vikidált énekelni Varga Miklós megüresedett helyére.

A P. Box együttes, középen Vikidál Gyula énekes
Fotó: Rockbook.hu

Ezzel új fejezet kezdődött a P. Boxban, a korábbinál jóval nagyobb hírveréssel, slágerekkel és sztárparádéval.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=tyLWFkjWFPU[/embed]

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.