73 éves korában csütörtökön, Budapesten elhunyt Gittai István nagyváradi költő, újságíró, a mai erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb képviselője, a Magyar Írószövetség tagja. Költeményeiben mindig nagy hangsúlyt kapott nyelvünk különlegessége, gazdagsága, kifejező ereje. Az anyanyelv számára „iránytű, szalmaszál, létmuszáj” volt. Szülőfaluja, a Bihar megyei Tóti, és gyermekkorának másik fontos helyszíne, Margitta is gyakran ott szerepel sorai között.
Gittai közel négy évtizeden át volt meghatározó jelentőségű alkotója, alakítója Nagyvárad irodalmi életének. 1990–91-ben a legendás Kelet-Nyugat hetilap szerkesztője, később a Bihari Napló kultúra rovatának vezetője volt, majd részt vett a Várad folyóirat alapításában is. Utolsó éveiben Csepelen élt, váradi, bihari gyökereit mindig szem előtt tartva, sosem feledve.
2016-ban megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, és ő volt az első olyan íróemberünk, aki 2018-ban a Váradon kifejtett munkásságáért kapta meg a József Attila-díjat. Több mint 25 könyvet írt, mindemellett számos Kárpát-medencei lapban is publikált. Nemrég Utu rea címmel a Várad gondozásában jelentek meg válogatott versei két kötetben, ezt követte a prózaíró-karrier legjobbjait, az „araszosakat” felvonultató Csordultig lebegéssel című összeállítás. Legutoljára Létesszencia címmel jelent meg gyűjteményes kötete 70. születésnapjára. Ebben a szép kialakítású, derűs, esszenciális műben szerepel többek között A versmondóhoz, az Időutazás, illetve A változásról című verse, amely ekképp szól:
Alámosott partként omladozom. / A háborgó tengert visszafogni,/karddal, késsel, bottal riogatni / hiábavaló alkukísérlet. / Arcra bukom, mint megannyi üköm. / Kőzúzalék leszek, homok, iszap. / Úgy virrad rám majd a holnapi nap.
