Godard ezzel a filmmel a formanyelvet is megújította: úgy vágja meg a jeleneteket, hogy a néző úgy érzi, ugrál az időben. Mintha csak fél perceket vágna ki egy-egy jelenetből, szinte érthetetlen is, miért, de az biztos, hogy a néző zaklatott lesz a látványtól, ideges, mintha ő is, a film is, az élet is sietne valahová. Mintha a modern kor arról szólna, hogy rohanni, ugrálni kell az időben, mert már semmire nincs elegendő idő, még arra sincsen, hogy az emberek megismerjék egymást.
A francia új hullám megszületésének filmje a Kifulladásig, amely lázadt a papa mozija ellen, az előző filmrendező-nemzedékekhez képest tudatosan akart valami nagyon újat létrehozni. Ilyen szempontból is érdekes a film befejező jelenete, amely megidézi Marcel Carné 1938-as, Ködös utak című filmjének nagyon hasonló jelenetét. Ott Jean Gabin azt mondja szerelmének, amikor lelőtték, és haldoklik: „Csókolj meg, mert sietek.” Ott is elátkozott már a világ, de még érték a szerelem. Itt már a szerelem sem érték. Mikor Belmondo Gabinhez hasonlóan haldoklik, a föléje hajoló Sebergnek csak annyit mond: „Ez tényleg ocsmányság.” Majd saját maga lecsukja kezével a szemeit. Seberg megkérdezi egy járókelőtől, aki szintén ott áll, mit mondott neki a fiú. A járókelő azt feleli: „Azt mondta, hogy maga tényleg ocsmány.” Ekkor a lány belenéz a kamerába, és felteszi nekünk, nézőknek a kérdést: „Mi az, hogy ocsmány?” A filmtörténetben így születik meg a modern, emancipált nő, aki gond nélkül árulja el a rendőrségnek a férfit.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!